Csábos Szirén

A négy kalandozó némi gyanakvással figyelte Királyváros kikötőjében álló hajót. Volt bennük bizonyos kétely, hogy át fognak-e jutni vele a Nagy-tó másik partjára.
- Csábos Szirén... - olvasta Vynona a hajó nevét. - Nem akarok akadékoskodni, de más hajó nem akadt volna?
- Ez az egyetlen, ami indul - rázta meg a fejét Edera. S az egyetlen, amit meg tudunk fizetni, tette hozzá magában. - Neked is sürgős, ha jól tudom...
- Lehet, hogy ennyire nem - harapta be a szája szélét a másik lány. Persze magában tudta: már városszerte keresik az Őrséggel, és minél hamarabb eltűnik innen, annál kisebb lesz az esélye arra, hogy szégyenszemre hazavigyék, újabb kitűnő pletykaalapot teremtsen evvel Winifrednek.
- Na, ifjúság? - reccsent rájuk egy hang a hátuk mögött. - Hogy határoztatok? Lehet, hogy nem csinos a külseje, de ezzel a kicsikével még soha semmi baj nem volt!
- Egyszer mindent el kell kezdeni - morogta magában Aurel, majd hátrafordultak. Magas, testes ember állt előttük egykor díszes, de mára már szakadt és pecsétes kabátban, nadrágban és kapitányi sapkában. Hatalmas bajusza és szakálla jóformán a melléig ért, szájából az elhagyhatatlan pipája lógott. Tipikus hajóskapitány egy tipikus hajón, ami bármelyik kikötőben tipikusan csak az alsódokkba nyer bebocsátást.
- Igen, kapitány - bólintott végül Edera. - Felszállunk.
- Rendben. A viteldíj fejenként 2 arany, és előre fizetendő. - A druida felsóhajtott, és erszényéből kivette az érméket. A kapitány zsebrevágta, majd fejével a hajó felé bólintott.
- Isten hozott a fedélzeten. A szállásmester majd gondoskodik rólatok. Nekem még van egy kis elintéznivalóm. - Ezzel sarkon fordult és elkacsázott.
- Add, hogy ne az első kocsmában igya el... Legalább jusson el a másodikig - sóhajtott Nasta.
- Add, hogy hajnalban visszataláljon a hajóra... - tette hozzá Aurel.
- Ne aggódjatok, Nicolas kapitány még holtan is hazatalál - nevetett fel mögöttük valaki. Aurel megint felnyögött. Ennyire azért nem ragaszkodott a kapitányhoz. Megint megfordultak. Edera kezdte úgy érezni, hogy egész délután itt táncol a feljárónál.
- A szállásmester vagyok. Szólítsatok Billnek. Gyertek utánam. - Elindultak felfelé. Ederában még szűkölt egy kis hang, hogy most kell visszafordulnia, de elhallgattatta. Felléptek a fedélzetre és körülnéztek. A várakozással ellentétben minden tiszta volt és rendezett. Bill levezette őket a kabinjukba. Négy függőágy lógott benne.
- Nincs sok helyünk, úgyhogy ezzel kell beérnetek - intett a kezével. Rávigyorgott Vynonára, akinek szemmel láthatóan nem ilyen elképzelései voltak a hajóútról. - Ha bármire szükségetek lenne, szóljatok nekem vagy Gendnek, a hajósinasnak. Leginkább a konyhában fogjátok megtalálni a kölyköt. Napkeltekor indulunk, addig érjetek vissza, ha elhagynátok a hajót. Ha nem jöttök, nélkületek hajózunk ki, és a viteldíj nem lesz megtérítve. - Biccentett, majd otthagyta őket. A társaság mély sóhajjal lecuccolt.
- Kaland... - Vynona a fejét rázva nézte a függőágyat és otthoni fekhelyére gondolt. El nem tudta képzelni, hogy ő erre az izére valaha is ráüljön, nemhogy benne aludjon. Nasta rávigyorgott.
- Egyet se búsulj, lesz még idő, mikor visszasírod ezeket az idilli órákat. - Vynona értetlenül nézett rá. - Azt képzeld el milyen lesz, mikor vidám kapitányunk vezetésével kifutunk a nyílt vízre!
- Akit valószínűleg mi magunknak kell összeszedni valamelyik tavernából a fél legénységgel együtt - tette hozzá száját húzva Aurel.
Vynona elgyengülve rogyott a függőágyra.

...

Edera undorral nézett az eléjük pakolt ételre.
- Mi baj, erdőlány? Nem vagy éhes? - kérdezte tele szájjal Nasta.
- Utálom a tenger gyümölcseit. Már az elkészítésüktől is a hideg ráz. Elevenen megfőzni szegény nyomorultakat...
- Másképp nem lehetne őket megenni - mondta csendesen  Aurel. Szemmel láthatóan neki sem volt problémája a kagylólevesével.
- Miért kell őket egyáltalán megenni? - horkant fel a druida.
- A víz közepén vagyunk, Edera - nézett rá a lovag. - Nem várhatsz őzpörköltet.
- Azért fogok találni valami mást is! - lökte ki maga alól a széket a lány. - Most inkább megyek, mielőtt lehányom az asztalt.
- Edera, stílus! - meredt rá fensőbbségesen Vynona.
- Elvesztettem az étvágyammal együtt - morgott a másik, és otthagyta őket. A mágus száját biggyesztve nézett utána. - Természet gyermeke...
A két fiú összenézett, majd figyelmüket ismét a tányérjuk felé fordították.

A Királyvárosban

Egy héttel a rendházbeli események után Edera, Aurel és Nasta megérkeztek Királyváros kapuihoz. Ahhoz, hogy eljussanak a határig, át kell kelniük a város melletti Nagy-tavon, és ezt az innen induló hajók egyikén tehették egyedül, sehol máshol nem lehetett a tavat átszelni, hatalmas terjedelme és a benne uralkodó szörnyek miatt. Egyetlen viszonylag keskenyebb átjárót hagytak szabadon az embereknek, persze így is megvámolták a hajókat. Nagyon meggondolta az, aki hajóra szállt, az átjutás több, mint kétséges volt. Emellett felszerelésüket sem ártott bővíteni, valamint előbb-utóbb találniuk kellett egy mágust is, aki hajlandó csatlakozni hozzájuk. Mindezekre itt megvolt a lehetőségük. Aurel kapott egy-két értékes holmit a tisztánlátóktól, többek között egy feneketlen zsákot is, de mostanra nagyon pénz híjján voltak már, márpedig ahhoz, hogy egyáltalán értelme legyen nekivágni a küldetésüknek, komoly felszerelésre volt szükségük, úgyhogy munkát kellett keresniük. Maradék aranyaikból leszurkolták a kapupénzt, és elvegyültek a város forgatagában.

Ugyanebben az időben a palotanegyed egyik díszes épületének szobájában fiatal lány ébredt fel. Álmából a szobalánya érkezése keltette, mikor belépett és elhúzta a függönyöket. Ezután úrnőjéhez fordult:
- Kisasszony, a reggeli tálalva van. Édesatyja és nagynénje várja önt odalent. Nagynénje kéri, hogy igyekezzen, mert hamarosan indulniuk kell a palotába.
Vynona felnyögött.
- Mondd meg nekik, hogy nem érzem jól magam, szörnyű fejfájásom van. Induljanak nélkülem.
- Igenis kisasszony. - A lány pukedlizett, majd távozott.
Vynona nagy sóhajjal felkelt az ágyból. Belebújt puha papucsába, drága kelméből készült hálóingében odasétált az ablakhoz, és az idelátszó kikötő nyüzsgését bámulta. Azt kívánta, bárcsak ő is az egyik induló hajón lehetne. Az előző este megaláztatása után egy porcikája sem kívánta a mára ígérkező újabbakat. Már biztosan mindenki tudja... Bárcsak rá tudná venni apját a távozásra. Sajnos, most kezdődött a törvénykezés időszaka, így Lord Corben bármennyire is leste minden kívánságát, erre biztosan nemet mondana. Nagynénje pedig magát a gondolatot is nevetségesnek tartotta volna. Igaz, tegnapig ő maga sem hitte volna, hogy valaha is el akarná hagyni ezt a helyet. Imádta a főváros nyüzsgését, az udvari pompát, a rengeteg gyönyörű ruhát és a bálokat. S persze Cedricet. Az ifjú kedves volt, udvarias, elhalmozta finom bókokkal és ajándékokkal. Milyen ostoba is volt! Az egész csak egy színjáték volt, amit annak idején pont ő talált ki unalmában és már számtalanszor eljátszotta barátnőivel, no meg egy-két vállalkozó szellemű barátjával. Mennyit nevettek azokon az ostoba fruskákon! Hát most rá került a sor, rajta nevet az egész város. Átkozott hárpia, sziszegte magában. Most nézheti egész nyáron, ahogy Winifred az ő Cedricjével szórakozik. Az ő rovására. Azt már nem! Vynona Ravenstone ehhez nem volt hozzászokva. Döntött. Ahogy apja és nénje elmennek a házból, ő sem marad itt tovább.

~~~

A három kalandozó kilépett a kikötőben lévő fogadóból, és elváltak egymástól, abból a meggondolásból, hogy külön-külön több esélyük lesz munkát találni, később pedig majd itt találkoznak és összegzik tapasztalataikat. Aurel a fegyverkovácsok felé vette az útját, Edera a közkertek felé tartott, míg Nasta a palotanegyed felé csavargott el. A tolvaj kényelmesen sétált a gondosan tisztán tartott utcákon, majd leült az egyik padra, és lustán figyelte maga előtt a házakat. A munkáról egészen más elképzelései voltak, de ezeket nem óhajtotta a többiek, pláne Aurel orrára kötni. Egyszerre mozgás keltette fel a figyelmét. Az egyik ház kapuja kinyílt, és díszes hintó kanyarodott ki rajta. Felállt és odasétált a kapuhoz, majd kedélyesen elbeszélgetett az őrrel. Természetes varázs megtette a hatását. Pár perc múlva elköszönt, és továbbment. Magában elvigyorodott, megtalálta a prédát. A ház üres, a család egész nap házon kívül lesz, a cselédek pedig kényelmesek és figyelmetlenek, így nyugodtan besurranhat kicsit körülnézni. Nem szándékozott sokat elvinni, nehogy feltűnő legyen, csak csipegetni akart egy kicsit, innen is, onnan is.

~~~

Edera dühösen tért meg a fogadóba délután. Munkát nem kapott, de az egyik ajánlatot az érdeklődő három foga bánta. Kezdett emlékezni, miért is nem szereti ő a városokat. Ahogy a szobájukba ért, Nastát és Aurelt már ott találta, mégpedig egy idegen lánnyal. A teremtés teljesen kirívott a környezetéből, finom ruhája, tiszta keze, de leginkább gőgös arckifejezése árulta el, hogy a palotanegyedből jött. Aurel kicsit arrébb állt, karját összefonva, mintegy jelezve, hogy neki a történtekhez semmi köze. Arca nem sok jót ígért. Edera becsukta maga mögött az ajtót, és a lányra mutatott.
- Ő kicsoda? – kérdezte Nastát.
- Khm. Edera, Aurelnek már bemutattam, ő Vynona, khmm, hogy is hívnak még egyszer?
- Ravenstone - vetette oda a lány.
- Nos, igen, ő Vynona Ravenstone. A mágusunk.
Pillanatnyi csend, majd Edera becsukta a száját.
- Szó sem lehet róla.
- Miért nem?
- Mert a nevét sem tudod. Akárki lehet. Az se biztos, hogy tud varázsolni, és megbocsáss - fordult a lányhoz - de látszik rajtad, hogy nem idevaló vagy. Sajnálom, ez nem lesz lehetséges.
- Ugyan miért nem? - kérdezte gőgös hangon a lány. - A társatok már beleegyezett. Elhiteted, tudok varázsolni.
Nasta savanyúan bólintott. A házban történteket inkább nem kívánta előadni. Csak azzal a feltétellel egyezett bele abba, hogy magával hozza Vynonát, hogy a dolog köztük marad. Nem mintha sok más választása lett volna persze.
- Hát persze - válaszolta Edera, bár hangja elárulta kételkedését. - A túlélésedben viszont már egyáltalán nem vagyok biztos.
- Tudok vigyázni magamra, kérdezd csak meg a barátodat. - Nastának ismét megrándult az arca. - És veletek megyek. Mikor indul a hajó?
Edera azt hitte nem hall jól. Komoly erőfeszítésébe került, hogy nyugodt maradjon.
- Még nincs felszerelésünk. Talán furcsa neked, de kalandba nem szokás hűbelebalázs módjára belecsapni.
- Van pénzem, ha ez a gond - válaszolta Vynona fölényesen.
- Egyáltalán tudják a szüleid, hogy itt vagy? - fakadt ki türelmét vesztve a druida.
- Nagykorú vagyok! - csattant föl a máguslány. - Egyébként megnyugodhatsz, tudják. - Legalábbis majd meg fogják, tette hozzá magában.
- Nagykorú?
- Múlt hónaptól!
- Egek!
- Idefigyelj, a társaddal megegyeztem már, és hidd el, nektek is jobb lesz, ha veletek megyek.
Edera értetlenül nézett Nastára. A fiú zavartan odasúgta:
- Különben a tolvajfogó kezére ad.
Edera a szemét forgatta.
- Azt hiszem, tudom a megoldást - szólalt meg az idáig hallgató Aurel. - Találtam munkát a fegyverkovácsnál. Valami motoszkál a pincéjében. Ha elintézzük, kapunk érte 50 aranyat és árengedményt a készletéből. Lementem megnézni a munkát, meg tudjuk csinálni. A javaslatom az, hogy jöjjön velünk Vynona, és ott kiderül mennyire tud varázsolni, illetve mennyire való kedvére ez a fajta élet.
- Miért, mi motoszkál ott egész pontosan? - vonta össze szemöldökét Nasta. Aurel szemében fény villant.
- Ó jaj, tudom mit jelent ez a nézés - nyögte a tolvaj. Összenéztek Ederával. Az széttárta karját.
- Mit jelent? - türelmetlenkedett Vynona. A druida válaszolt neki:
- Szerinted minek örül egy élőhalott vadász paladin a nap bármelyik percében? Élőhalottaknak.
Vynona elsápadt, de kitartott. Aurel folytatta.
- A kovács egyik mágikus fegyverének valahogy félresiklott a kötése. Folyamatosan csontvázakat animál. A kovács lehajította a kardot a pincébe, de ezzel csak időlegesen szüntette meg a problémát. Le kell mennünk oda, megtisztítani a helyet a csontvázaktól és leszedni a mágiát a kardról. Ehhez lenne rád szükség. Vállalod? - nézett Vynonára.
A lány sápadtan bólintott. Tudta, innen már nincs visszaút.

~~~

Lenéztek a pincébe. A helyiségben legalább húsz csontváz csörgött, időnként egy újabb jelent meg a semmiből.
- Motoszkál, mi? – nézett Nasta a paladinra. Aurel ártatlanul nézett rá vissza.
- Csak azt ismételtem meg, amit a kovács mondott. Tán csak nem félsz?
Nasta lesújtó pillantást vetett rá.
- Látjátok valahol a kardot? – kérdezte Edera.
- Talán, ha az a csonti felemelné a bal lábát, miközben az a másik arrébb lépne… - Nasta félbeszakította magát. – Ezek már most megtöltenének egy kisebb temetőt!
Aurel ragyogó képpel nézett le.
- Ez hihetetlen – morrant a tolvaj. – Komolyan mondom, ennek az ütődöttnek a Régi Siratóban ringatták a bölcsőjét. - Aurel meg sem hallotta.
- Rendben. A terv a következő – fordult vissza végül hozzájuk az élőhalott vadász. – Edera, kérnék tőled áldást, zsolozsmát és védelmező harmóniát. Nem hiszem, hogy a párbajbotod elég lenne, tudnál esetleg tűzpengét vagy ami még jobb, spirituális kalapácsot idézni? – A druida bólintott, és máris hozzákezdett az igék kántálásához. – Nagyszerű. Vynona, tőled is védővarázslatokra van szükségem, gyorsításra és élőhalott bénításra.
- Nem probléma.
- Remek. Vértezd fel magad pár védő igével is. Nem kell lejönnöd velünk, idefentről könnyebben észreveheted a kardot. Ahogy megtaláltad, vagy mi észrevesszük, viszont azonnal lent teremsz, és leveszed róla a mágiát. Nem kell félned, nem engedek csontázat a közeledbe, de igyekezned kell, mert az időközben animálódott csontvázakkal neked kell elbánnod. – Vynona sápadtan bólintott. Aurel Nastára pillantott, aki ügyetlenül tartotta kezében a kovácstól kölcsönbe kapott buzogányt.
- Csak a fejét, meg ne sántuljon – vigyorgott rá, ezzel leugrott a pincébe. A másik kettő követte.
Az addig békésen bóklászó csontvázak feléjük fordultak. Szemük helye vörösen kezdett világítani és lassan elindultak feléjük.
- Keressétek a kardot! – utasította két társát még egyszer a paladin, majd teljes figyelmét a csontvázaknak szentelte. Pillanatnyi koncentrálás után az élőhalottak ijedten tágultak tőle, páran porrá omlottak. Edera az idézett spirituális kalapáccsal, Nasta a buzogányával esett neki a megzavarodott csontvázaknak.
Vynona tátott szájjal figyelte a másik három összeszokott csapatmunkáját. Ekkora összefogást még sosem tapasztalt, és gyanította, hogy ez számukra csak sima rutinfeladat. Lenézett életvitelük egy pillanat alatt számára eddig ismeretlen mélységeket mutatott meg. Ekkor az egyik csontváz kiverte a tolvaj kezéből a buzogányt. Edera és Aurel nem tudott neki segíteni, Vynona pedig anélkül, hogy végiggondolta volna, mit tesz, felemelte kezét, és rákiáltott az élőhalottra: Ott maradsz! Szeme kifehéredett, mutatóujjából fehér fénynyaláb csapott ki ami egy pillanatra beborította a csontvázat. Az ige rögtön hatott, és a csontváz mozdulatlanná dermedt. Nasta felkapta fegyverét és jó pár heves csapással szétverte a boldogtalant. Felintett, hogy megköszönje, de a máguslány már nem figyelt rá. Fényes villanást vett észre a csontvázak között, és leugrott a pincébe. Elég rosszul érkezett, bokája rögtön kificamodott. Aurel rögtön észrevette és két csontváz fejét összecsapva melléhemperedett, egy harmadikat intézve el közben, aki Vynonára támadt.
- Merre láttad? – kérdezte tőle.
- Ott, a két láda között – intett előre a lány. Aurel bólintott, majd a tolvajra kiáltott.
- Nasta, vigyázz rá! – ezzel előrevetette magát a ládák közé, újabb élőhalott riasztó igét használva. Meglátta a kardot és visszadobta Vynonának, majd újra a csontvázaknak esett. A máguslány maga sem tudta hogyan, elkapta a kardot. Rémülten meredt a markolatra, amiben egy ékkő fénylett zölden, fogalma sem volt arról, hogyan hatástalanítsa.
- Vynona, mire vársz?! – kiáltott rá Edera a pince másik végében, három csontvázzal bajlódva. – Ne finomkodj, törd össze a követ, ha nem megy másként!
Hát persze! Vynona vadul megragadott egy gazdátlan combcsontot és teljes erejével a smaragdra sújtott, mintha diót törne. Vakító zöld fény csapott ki a kardból, majd az összes csontváz élettelenül omlott össze. A többiek zihálva leeresztették a fegyverüket, és a lány köré gyűltek. Vynona még mindig dermedten ült.
- Ezt nevezem – nézett rá Nasta. – Határozottan van benned spiritusz, ha gazdag lány létedre képes voltál egy ilyen drága követ összetörni.
A többiek elnevették magukat. Vynona lassan felocsúdott.
- Nos? Megfeleltem? – Edera és Aurel összebólintott.
- Ha van kedved hozzá, velünk tarthatsz – guggolt le mellé a druida, kezét gyengéden a máguslány bokájára helyezve. Tenyere alól lágy kékesfehér fény tűnt elő, és a fájdalom eltűnt, apró sajgást hagyva csak maga után. – Ahogy Nasta mondta, van benned spiritusz. Na és te mit gondolsz? Még mindig fel akarod cserélni az eddigi életedet egy kalandozóéra?
Vynona elgondolkodott. Az előző küzdelem annyira más volt, mint amit idáig ismert, annyira vad, annyira ijesztő, és mégis, most érezte először azt, hogy él, igazán él. Hirtelen nem értette, mit is csinált idáig a palotanegyedben, egész eddigi életében. Bármilyen hihetetlen volt is, de a finoman nevelt úrilány lelkét és vérét megérintette a kalandozók hívása. Felnézett Ederára.
- Veletek tartok.

A fogadás 

A királyi palota bálterme zsúfolásig megtelt a különböző nobilitásokkal és felkapaszkodott polgárokkal. Középen díszes ruhába öltözött táncosok forogtak a zenekar által játszott dallamra, a terem egyik végében hosszan elnyúló asztalon számos egzotikus ínyencség sorakozott. Az ajtónálló egyik vendéget jelentette be a másik után. A gyermekkirály már eltávozott, az ilyen ünnepségekhez még fiatal volt, amúgy is untatták. Nevében az új nádor fogadta a vendégeket, arcán diplomatikus mosollyal, de érezhetően ugyanolyan rosszul érezte magát a díszes egyenruhájában, mint ifjú királya.
- Mit is ünneplünk? – kérdezte Desharik Vynonát. A büféasztal mellett álltak, ahonnan beláthatták a tömeget. Mellettük Aurel álldogált szórakozottan. A nyitott üvegajtókon át beszivárgott a balzsamos nyári éjszaka.
- Fogalmam sincs, de nem is érdekel – válaszolt tömören a lány. Hihetetlen volt ilyet hallani annak a szájából, aki nem egészen egy évvel ezelőtt még ebben a világban élt, és elképzelni sem tudott volna mást. – Csak nénikém kérésére jöttem el, tudod jól. – Jóval inkább fenyegető zsarolására, gondolt vissza előző esti fűtött hangú beszélgetésükre. – Mit keresek én itt?? – kiáltott fel félhangosan.
- Nahát, pontosan ez fordult meg az én fejemben is, mikor megláttalak, szívem – szólalt meg valaki lágy, mély hangon a háta mögött. Vynona meglepetten fordult hátra.
- Winifred! –
Karcsú, magas, gyönyörű fiatal nő állt mögöttük, több másik társa kíséretében. Fekete haja tökéletes frizurában, ruhája pazar, nyakán rubint nyakkék, arcán kegyetlen mosoly.
- Istenemre, te voltál az utolsó személy, akit itt vártam volna. Teljesen eltűntél, állítólag valami kalandozó társasággal kóboroltál az országban?... Mesélték, vámpír lettél, meg mágus... Ah, badarság. Amikor először hallottam, nem is hittem el. Vynona, az nem lehet! Inkább kolostorba vonult, mondtam mindenkinek – mögötte társai felkuncogtak. – De ezek szerint mégsem, hiszen itt vagy és látom, nem is egyedül...
- Winifred, ez itt Sir Desharik LeMarten, és öccse Sir Aurel. A hölgy pedig Lady Winifred Wondermere – mutatta be Vynona be őket egymásnak, arcára erőszakolt mosollyal.
- Üdvözöllek hölgyem – hajolt meg tökéletes mozdulattal Desharik, kezébe fogva és enyhén megszorítva az eléje tartott kesztyűs kezet. Aurel félszegen biccentett.
- Csak nem az a Desharik LaMarten? – ragyogó mosoly villant, barna szemek vették jobban szemügyre a lehetséges újabb prédát, Aurellel egyáltalán nem foglalkozva. – No lám, ez a fogadás kezd egyre érdekesebb lenni.
- Gyönyörű a nyakéked, hölgyem – nézett a lovag Winifred nyakára. Winifred végigsimított az ékszeren.
- Úgy találod? Köszönöm. Régi családi örökség, még a dédanyámtól maradt rám. Soha nem válnék meg tőle!
Hirtelen a zenekar új számba kezdett. – Ó, mennem kell, ezt a táncot Sir Mordonnak ígértem. Nagyon örülök, hogy találkoztunk! Remélem, itt maradsz a bál végéig, muszáj lesz táncolnod velem!
- Részemről a megtiszteltetés kisasszony, már alig várom – hajolt előre fejével könnyedén a lovag. Winifred újabb ragyogó mosollyal ajándékozta meg, majd társnőivel elvonult. Vynona becsukott szemmel fohászkodott magában, csak ő tudta miért és kinek.
- Tehát ő volt Ötperces Winifred – mondta tűnődve Desharik. - Most már értek mindent.
- Igen – sóhajtott Vynona. – nénikém mondta, hogy az ifjú Parish herceg jegyezte el. Vagy fogja hamarosan. Lelkemre kötötte, hogy kövessem példáját.
- Te is jegyeztesd el magad a herceggel? – vonta fel a szemöldökét Desharik.
- Dehogyis! – nevette el magát akarata ellenére a lány. – Találjak egy olyan partit, mint ő! – elfordult, és kezébe vett egy pezsgős poharat az asztalról - Mintha már nem találtam volna meg régen az igazit... – mondta maga elé félhangosan. A férfi elfojtott egy mosolyt.
- Teljesen megértem a herceget – nézett a táncoló Winifredre Desharik – Szerencsés fickó. A hölgy igazán elbűvölő. – Vynona elkerekedett szemekkel, enyhén elkeseredve nézett rá. – Vagy mégsem - folytatta a férfi. - Jóval inkább a nyakéke elbűvölő. Bűbájos nyakék, nem gondolod?
Háta mögött egy cicomás ruhába öltözött fiatalember hirtelen félrenyelt. Desharik szemmel láthatóan észre sem vette, de Vynona annál inkább. Némán intett rá a szemével, szájával tátogva: ő Parish herceg!
Desharik zavartalanul folytatta:
- Az ilyen ékszereknek nagy hatalmuk van ám. Ha felveszi, akár egy félork nőstény is bárkit magába tud bolondítani.
- Félork nőstény – hörrent fel a fiatalember. Desharik hátrafordult.
- Elnézést uram, nem akartam hallgatózni, de akaratlanul is elcsíptem egy-két szót. Bűbájos nyakék? – az ifjú arcára elkeseredéssel vegyes értetlenség ült ki.
- Persze – bólintott ártatlan szemekkel Desharik. – Igen nagy erejű mágikus eszközök. Nem is tudom, talán nimfák, vagy sellők hajtincsét zárják az ékkövükbe, vagy fonják a láncok közé, nem igaz, öcsém?
-Tessék? – kapta fel fejét Aurel. Láthatóan egész máshol jártak a gondolatai. – Dehogyisnem, feltétlenül. Bárkit képesek elbájolni. Elnézést, mennem kell... – és ezzel otthagyta őket. Mióta Edera visszatért Goldengrassba, Aurellel két értelmes szót nem lehetett váltani.
- Azt hiszem, nekem is... – nyögte ki a fiatalember, majd sarkon fordult és elviharzott. Vynona döbbenten bámult utána, majd Desharik felé fordult, aki barátságosan rámosolygott.
- De hát annak a nyakéknek nincs is varázsereje. Én csak tudom!
- Ó, csakugyan – hökkent meg Desharik, majd komisz mosollyal a lányra kacsintott – de most már van...
- Ó, te... – Vynona egy pillanatig tátott szájjal bámult rá, majd öklével rácsapott a férfi mellére. – Milyen paladin vagy te, mondd? Nem vagy itt tíz perce és sikerült széttipornod a legnagyobb áspiskígyót a városban, ami még soha senkinek nem sikerült!
- Akkor úgy vélem, a lehető legjobb – mondta méltóságteljesen Desharik, ám hamiskás mosolya elárulta. – Csak a kötelességemet teljesítettem. Mondd csak, nem táncolnál velem?
- Winifred, a félork nőstény – ízelgette Vynona – azt hiszem, ez a fogadás tényleg kezd jobb lenni. Egy tánc még talán belefér – fogta meg kesztyűs kezével a férfi karját. – De aztán megszöktetsz innen!
- Pontosan ez volt a tervem – mosolygott rá vissza a másik. Váratlanul mindketten elkomolyodtak. Tekintetük egymásba kapcsolódott. Végre a lány mindent megértett. Szemét elfutotta a könny, úgy érezte a világ kiszalad a lábai alól és egyedül a férfi kék szemei tartják meg, miközben forog, forog, forog.... Desharik lehajolt, és megcsókolta a lány száját. Vynona rámosolygott könnyein keresztül.
- A pokolba azzal a tánccal. Szöktess meg most!
- És mi lesz Parish herceggel? Ha jól gondolom, hamarosan ismét szabad lesz...
- Elveheti a nénikémet, ha akarja, bánom is én!
Hangosan felnevettek, kézen fogták egymást és kisétáltak a nyitott üvegajtón át a csillagos égbolt alá.

Vynona egész délutánra eltűnt. A többiek nem háborgatták, hagyták, hogy elrendezze magában a gondolatait. A lány hálás volt a nyugalomért. Végigsétált a falun, majd leült a patakon átvezető híd mellé egy kőre, és feltette magának azt a kérdést, amit Desharik szegezett neki korábban. Legnagyobb meglepetésére a válasz egyszerű volt, egyszerűbb, mint amekkora felhajtást csapott körülötte, és immár nem volt kérdés a választás sem, bár Nasta figyelme nagyon jól esett neki. Eszébe jutott Winifred, aki elvette tőle Cedricet - kicsodát is? - törte a fejét egy pillanatra -, aki mindig legalább három fiúval udvaroltatott magának, hol egyiket, hol másikat hagyta összetört szívvel, viszont azt sosem állhatta, ha máshol próbáltak vigaszt keresni; abban a pillanatban újra lecsapott rájuk. Hogy írigyelte őt, mennyire csodálta, ahogy bánni tudott a férfiakkal. Elgondolkodott mihez kezdene itt a csinos, gőgös lány. Ha egyáltalán túlélné az első öt percet - kuncogott magában. Nastát még talán el tudná bűvölni, de Deshariknál esélye sem lenne, nem beszélve a zárkózott erdőjáróról. Pláne Zafra véleményéről ezzel kapcsolatban. Aurel szerelme Edera iránt pedig csak számukra nem volt nyilvánvaló. Elmosolyodott azon a képen, ahogy elképzelte Winifred próbálkozásait. Egyszerre rájött, hogy itt és most, ilyesmivel nem szabad játszani. Ahogy belegondolt, rájött, hogy Edera egy percig sem tűrné meg a csapatban, az első húzása után repülne tőlük. Más az udvarban és egész más egy kalandozó csapatban, ahol a barátai élete nem múlhat női praktikákon, szeszélyeken. S az utóbbi időben az udvari intrikák világa egyre távolabb került tőle, már régen nem éhezett a pletykákra. Sokat változtatott rajta vámpíri léte és felélesztése is. Gondolatai során eljutott addig a pontig, amikor feltette magának a kérdést, mit akar kezdeni az életével? Visszatérhet az udvarba, az ismert, kényelmes, ám most már tudja, felszínes világba, vagy a kalandozókkal tart Goldengrasshoz, a biztos életveszélybe. Igazi, valós érzelmeket, őszinte barátságokat azonban csak itt, velük élt át, és rájött: ő lóg ki a sorból, neki kell megváltoznia. Igaza volt Ederának és Deshariknak is: nem játszunk az érzelmekkel, pláne nem küldetés közben. Nos, rendben, Desharikot nem érdekli, de Nastát sem hitegetheti tovább. Felállt, hogy megkeresse a fiút. Ahogy megfordult, rögtön meg is látta, ahogy mögötte állt nem messze, türelmesen várva, hogy elrendezze gondolatait, anélkül, hogy megzavarná, de közben is vigyázva rá. Nem, ezzel nem szabad játszani - gondolta magában. Odalépett hozzá és hozzáért könnyedén:
- Nincs több játék. Nagyon kedvellek, de nem kívánok ennél többet veled. Sajnálom, hogy idáig szédítettelek. - A fiú hallgatott, majd rekedten megkérdezte - Desharik miatt?
- Nem. Magam miatt. A csapat miatt. Nincs több hamis érzelem. Csak a feladat. - Komolyan szemébe nézett, majd otthagyta és visszament a faluba. Most Nastára került sor, hogy leüljön a kőre.

Másnap reggelre a törpe csapata már eltűnt. Ederáék is gyorsan összeszedelőzködtek. A lány hiába kereste Zafrát.
- Nem szeret búcsúzkodni - mondta Robin. - A fizetséget nálam is elintézhetitek, Timre jobb nem bízni.
Edera bólintott, a vidám, ám elég pityókás csaposra gondolva, és kifizette a szállást.
- Mondd meg Zafrának, hogy, mindent köszönünk. - Robin bólintott, eltette a pénzt, majd visszament az istállóba. Edera még egyszer körülnézett az udvaron, hogy az emlékezetébe és a szívébe vésse a helyet, majd odalépett a kapunál várakozó társaihoz.
- Induljunk - bólintott nekik.

Gyalogosan vágtak neki az ösvénynek, Zafra korábbi tanácsára az istállóban hagyták a lovaikat. - Amíg visszatértek, gondjukat viseljük, és nálunk gondtalanul fognak élni akkor is, ha mégsem jönnétek meg.
Ahogy átvágtak az erdei ösvényen, a kalandozók a fákon átszűrödő reggeli napsütést élvezték. Minden békés és nyugodt volt, könnyű szívvel lépdeltek az úton. A fák végül elfogytak, és kiértek egy tisztásra. Északra előttük magasodott a Tűzhegy. Az ösvény vékonyan kanyargott előttük, egyenesen a hegy lábánál ásító fekete barlangba. Megérkeztek. Nasta a barlang szájánál vizsgálódott csapdát keresve, tolvaj ösztönei rögtön életre keltek. A barlangból hideg levegő áradt. Alturiak beleszimatolt a légáramba, elfintorodott és röviden így szólt:
- Goblinok. - Összenéztek, előkészítették fegyvereiket, majd beléptek az útvesztőbe.

Tűzhegy, alsó szakasz

Óvatosan léptek beljebb. Előttük a folyosó kissé kanyarodott. Alturiak a földet vizsgálta.
- Lehet, hogy csapda nincs, de itt valami más is van a goblinok mellett – mutatott egy jókora karmos lábnyomra a porban. – Elég friss a csapa. Legyetek óvatosak!
A folyosó egy üregbe szélesedett ki. Ahogy beléptek, a szanaszét heverő sziklák egyikének aljából fojtott morgás és alig kivehető halk vinnyogás hallatszott. Alturiak megállt, és hallgatózott, majd visszafogta a meginduló Aurel karját.
- Mit csinálsz? – nézett vissza az rá csodálkozva.
- Te mit csinálsz? – meredt rá az erdőjáró. – Kölykös nőstényt akkor sem bántunk, ha az a kardfogú tigris is.
- Kardfogú tigris? – hápogott némán Nasta, és egy lépést tett visszafelé. Macskák iránti szeretete mérettől függetlenül az elmúlt este óta erősen megcsappant.
- Nem, ez csak egy puma. De kölykei vannak, úgyhogy senki nem nyúl hozzájuk!
- Rendben, ha ez a kívánságod – egyezett bele Aurel. – De hogy megyünk el mellettük?
Alturiak a szikla felé fordulva kurtán felmordult, ahonnan hasonló mormogás jött válaszul. A másik két férfinak a szája is tátva maradt, míg Edera csendben mosolygott. Azok hozzáfordultak segítségkérő képpel. A druida még egy pillanatig élvezte az arcuk látványát, majd megkönyörült rajtuk, és „fordítani” kezdett.
- Megnyugtatja a vadon nővérét, hogy nem akarjuk bántani sem őt, sem a kölyköket, csak el akarunk menni mellettük. Azt kapta válaszul, hogy túl sok erre a jövés-menés, és békét akar. Alturiak azt tanácsolta neki, hogy keressen a hegyoldalban másik üreget, mert goblinok is vannak erre. A puma azt felelte, hogy azok nem bántják, sőt, etetik.
- Mégis mivel? – kérdezte gyanakodva Aurel.
Edera ránézett.
- Neki a hús az hús, nem számít az eredete.
Alturiak közben befejezte a pumával való „beszélgetést”, és odabólintott nekik.
- Minden rendben. Amíg nem megyünk a közelébe, nem támad ránk. Mehetünk.
- Na és merre? – kérdezte Nasta. Ahogy jobban körülnéztek, észrevették, hogy az üregből két út vezetett, egy keletre és a másik nyugatra.
- Menjünk keletre, a nőstény azt mondta, ott kap enni. Én is kíváncsi vagyok arra, hogy mit.
- Miért? – meredt rá a tolvaj.
- Azért, mert egy útvesztőben vagyunk – magyarázta türelmesen az erdőjáró. – Bármit kihagyunk, az később gondot jelenthet. – Edera elgondolkodva ránézett, de nem szólt semmit. Majd meglátjuk, gondolta magában, még nagyon az elején vagyunk. 

Elindultak keletnek, s mivel a nap már ide nem világított nekik, fáklyát gyújtottak. Hamarosan émelyítő szag csapta meg az orrukat. Mindannyian a hányingerrel küzdve mentek tovább, míg egy széles gödörhöz érkeztek.
- Tiszteltetem a kíváncsiságodat – suttogta Nasta falfehéren. A gödör teli volt emberi maradványokkal. Némelyik elég régen ott hevert, mások viszonylag frissek voltak.
- Helmre – suttogta Aurel. – Odanézzetek!
- Muszáj? – nyögte a tolvaj.
- Ez a tegnapi tolvaj duó egyike! – lepődött meg Alturiak is. – Nem tartott neki sokáig...
Nasta nyelt egyet, majd összeszorított fogakkal leereszkedett a gödörbe, hogy jobban megvizsgálja a tetemet.
- Mit csinálsz? – kérdezte Edera megrökönyödve. Az visszanézett.
- Hátha nála van az a papír, ami felett úgy eltöprengtek, és ami a fogadósnő szerint térkép volt.
- Ez nem normális... – Aurel elborzadva nézett a tolvajra. Nasta maga is komoly rosszulléttel küzdött, de ösztönei azt súgták, hogy nem szabad ezt a helyet felderítetlenül hagyniuk. Átvizsgálta a tetem ruházatát, és elégedett mosollyal húzta ki a kezét a zsebéből. De nem papírt talált, hanem egy gyűrűt. Kimászott a gödörből, és a fáklya fényénél jobban megvizsgálták az ékszert. Gyönyörű aranygyűrű volt, aminek zafírkövét lángnyelv alakúra csiszolták.
- El ne veszítsd ezt a gyűrűt Nasta, később még hasznunkra lesz – mondta az erdőjáró.
- Naná, akár most is visszafordulhatnánk. Megér egy vagyont!
- Azt is. Meg valahol beljebb a továbbjutást.
- Tudsz valamit, amit mi nem? – kérdezte Edera. Alturiak ránézett.
- Csak annyit mint ti. De ne feledjétek: útvesztőben vagyunk, mindennek jelentősége van.
- Egyszerű erdőjáró létedre elég sokat tudsz a labirintusokról – vonta össze a szemöldökét Aurel. – Csak nem jártál már korábban egyben?
- De igen. Csakhogy erről nem fogok beszélni. Most ezt kell túlélnünk. Menjünk.
Elindultak visszafelé, és Aurelben egyre erősebben feléledt a gyanú, hogy szófukar társuk mélyebb titkokat rejt magában, mint azt gondolnák. Kezdte érteni, amit a démonokról mondott a fogadóban, de kételkedett abban, hogy erről valaha is többet árul el, hacsak nem lesz életbevágóan szükséges, és nem lesz más megoldás.

Miután elhagyták a másik irányban a puma barlangját, Nasta egyre figyelmesebben nézte maga előtt a folyosót. Itt a falakat már fáklyák világították meg, és a jellegzetes goblin bűz is egyre meghatározóbbá vált. Egyszercsak megtorpant, és leszerelt egy csapdát, ami mérgezett nyilat lőtt volna abba, aki átesik a vékony dróton. Elégedett mosollyal odaadta nyílvesszőt az erdőjárónak, aki bólintva eltette. A folyosó hirtelen elkanyarodott, és egyszerre hortyogás ütötte meg a fülüket. A sarkon lévő mélyedésben goblin őr töltötte reggeli sziesztáját. Nasta már húzta volna elő a tőrét, de Edera intett neki, hogy hagyja, és csendben elosontak mellette. Mikor hallótávolságon kívülre kerültek, a tolvaj fojtott hangon megérdeklődte, hogy miért is nem hallgattatták el az őrt.
- Miért? Szerinted nem fogsz még eleget ölni? Ha van rá lehetőség, inkább az életet pártolom.
- Natúra bolondjai – legyintett Nasta. - Nem is tudom, mi a rosszabb, egy karót nyelt paladin vagy ti...
- Mégis velünk vagy, nem a hasonszőrű barátaiddal – nézett rá Aurel. Nasta nem válaszolt. Pár lépés után megálltak egy ajtó előtt, ami mögött halk kaparászás hallatszott. Nasta kinyitotta a zárat és belépett. Abban a pillanatban két pokolkutya vetette rá magát. A tolvaj hátrazuhant a súlyuk alatt, estében rántva elő a tőrét. Az első jószág egyenesen beleszaladt, a másik azonban belekapott a karjába. Nasta felkiáltott fájdalmában, és hiába próbálta kihúzni a tőrét a másik kutyából, annak súlya teljesen maga alá nyomta. A helyzetet a mögötte belépő Aurel mentette meg, kardjának egyetlen vágásával végzett a bestiával. Nasta legurította magáról a kutyák tetemeit és felült. Fájdalmas arccal kotorászott a zsákjában egy gyógyital után. Edera azonban odatérdelt elé, és lefogta a kezét.
- Ezt tartogasd szűkösebb időkre. A gyógyító igéimet újra tudom memorizálni, de ha az italok egyszer elfogynak, akkor annyi. Hadd lássam a karodat.
Közben Alturiak körbejárta a szobát, majd megrázta a fejét.
- Semmi. Valószínűleg csak őrkutyának tartották őket a goblinok. Attól tartok, valami ilyesmit terveznek majd a puma két kölykével, főleg most, hogy a kutyáiktól már megszabadítottuk őket...
- Tud ő magára vigyázni, ne aggódj. S őszintén szólva fontosabb dolgunk van a pumánál – fejezte be Edera Nasta gyógyítását.
- Na meg ha elintézzük a goblinokat, a kedvenced is biztonságban lesz – vigyorgott az erdőjáróra a tolvaj.
Kiléptek a szobából de pár lépés után újra meg kellett állniuk.
- Ahá... – csillant fel Nasta szeme. – Erősebb ajtó, ráadásul zárva van, ráadásul csapdával van védve... Persze nem egy komplikálttal, de ne panaszkodjunk... Ime. – kattant a zár, és fegyverüket előretartva beléptek a szobába. Egy raktárban találták magukat. Gyorsan felszerelkeztek élelmiszerrel, vízzel és persze az itt tárolt italokat sem hagyták veszni.
A következő ajtó előtt Nasta viszont szó nélkül elment. Edera csodálkozva nézett rá.
- Ezt nem nyitod ki?
- Mit nyissak ki egy festett ajtón? – nézett rá vigyorogva a fiú. – Régi trükk. Ha hozzáérsz, beindít egy riasztót, nem érdemes játszani vele. – Az erdőjáró és a lovag elismerően nézett egymásra. Bár azt nem tudták, mit keres velük a tolvaj, az biztos, hogy ők ragaszkodnak a társaságához. Eltekintve persze attól a tulajdonságától, hogy mindent képes lenne elemelni, amit nem rögzítettek szilárdan a helyéhez. Továbbmentek. A folyosó hamarosan egy másikba torkollott, ami kelet-nyugati irányban húzódott előttük, balkéz felé pár méter után egy ajtóban fejeződött be, míg jobbkéz felé hosszan elnyúlt. Elindultak az ajtóhoz. Aurel megállt előtte hallgatózni. Némán mutatta a társainak négy ujját. Azok bólintottak és előhúzták fegyvereiket. Nasta a zár elé guggolt, és nesztelenül kinyitotta, majd hátrahúzódott és előkapta a nyílpuskáját. Aurel egy mozdulattal berúgta az ajtót és benntermett, a többiek szorosan a nyomában. Sejtése igaznak bizonyult, négy goblin meredt rájuk döbbenten, egyikük valamivel nagyobb volt és díszes ruhába öltözött. A paladin rögtön rátámadt, a többit meghagyva társainak. A csata nem tartott sokáig. Edera kilesett a folyosóra, de szerencsére senkinek nem keltette fel a figyelmét a zaj. Nasta átvizsgálta a szobát, és megszabadította a goblinokat felesleges aranyaiktól, más érdekeset azonban nem talált. Kiléptek a teremből és a korábbi folyosó előtt elhaladva továbbmentek. Nem sokkal később egy újabb nyílt északra, de nem messze előttük volt még egy ajtó. Aurel ez előtt is megállt hallgatózni, de tanácstalanul rázta a fejét.
- Mégis mennyi? – kérdezte Nasta türelmetlenül.
- Sok. – A tolvaj elhúzta a száját. – Tíznél biztos több. Edera, kellene egy kis támogatás.
A druida bólintott, majd áldást és védekező harmóniát varázsolt magukra. Az igéktől megerősödve rontottak be. Barakkba érkeztek, hosszan elnyúlva végig a teremben pokrócok hevertek a földön. A goblinok nagy visítással kaptak a fegyverükhöz, és rohamoztak támadóikra. Sok esélyük ugyan nem volt a mostanra már tapasztalt kalandozóknál, de egy-két sebet azonban sikerült így is ejteniük. Edera ellátta a komolyabbakat, de a könnyebbeknél már rázta a fejét.
- Ha nem zavar a mozgásban, inkább tartalékolnám az gyógyigéket az igazán nagy bajra.– mondta bocsánatkérően. A többiek egyetértően bólintottak. Nasta közben elégedett képpel gyűjtötte be a zsákmányt.

Elindultak visszafelé és az elágazásnál északra fordultak. Hamarosan egy rács állta útjukat. Mellette a falon két kar volt.
- Valószínűleg ezzel tartják távol a goblinokat az útvesztő többi részétől. – vélte Aurel. – Melyik kart húzzuk meg?
- Jó kérdés... – tűnődött Nasta. Találomra meghúzta az alsót. Hirtelen fájdalmasan felkiáltott, majd dühösen káromkodni kezdett.
- A nyáladzó szajhának az ostoba fia.... ez rohadtul rázott!
- Akkor talán, ha a felsőt meghúznád...
Nasta dühösen nézett Aurelra.
- Majd te ficsúrkám!
Aurel vállat vont és ártatlan képpel meghúzta a felső kart. A rács hangos csikorgással felemelkedett. A lovag elegáns mozdulattal intett Nastának, aki lesújtó pillantással mérte végig, majd átlépett a rács alatt. Azután lába a levegőben maradt, ahogy végignézett a falon, a földön maga előtt, majd megint a falon a másik oldalon. Anélkül, hogy letette volna a lábát, óvatosan előrehajolt és finoman ráfújt a padló porára. Pont rajta állt a csapdán. Ha ellép, azonnal beindítja. Ez már nem a korábbi goblin féle primitív kelepce volt. Szája szélét beharapva dolgozott jó pár percig, mire leszerelte. Végül lassan ráállt a másik lábára is, ezzel jelezve a többieknek, hogy szabad az út. Ahogy mindannyian elhaladtak a rács alatt, az visszaereszkedett mögöttük. Előttük a folyosó enyhén emelkedni kezdett végül egy ajtóban ért véget.

Az ajtó becsukódott mögöttük. Ahogy körülnéztek, a szájuk is tátva maradt. A hegy közepében egy erdei tisztáson találták magukat.
- Mágia – jegyezte meg Edera. Jobbra fordultak, hogy belássák az egész tisztást. A fűben előttük hatalmas gombák nőttek, kék és narancssárga színben pompázva.
- Hűha, elemeitekben lehettek – suttogta Nasta a druidának és az erdőjárónak. Ám azok a fejüket rázták.
- Itt, soha. Ennek a helyhez semmi köze Sylvanushoz vagy bármelyik természet istenhez – mondta Edera. Alturiak pedig elővette az íjját és minden figyelmeztetés nélkül az egyik hatalmas gombába lőtt. Az felemelte nagykalapos fejét és egy kötegnyi spórát szórt rájuk beterítve vele a kalandozókat, akik szanaszét spricceltek a spórafelhő elől.
- Megőrültél?! – förmedt Edera az erdőjáróra. – A myconid spórák könnyen megzavarhatják az ember fejét, ha nem használunk védővarázslatot ellene.
Azonban Alturiak nem válaszolt. Ködös szemmel tett egy újabb nyílvesszőt az idegre, megcélozva vele a druidát. Az félrevetődött a nyílvessző útjából. A következő pillanatban Nasta verte ki a kezéből az íjat. Aurel felemelte a kardját, de az időközben odaérkezett gombaemberre támadt inkább, társaira hagyva az erdőjáró megfékezését. Edera összeszorított fogakkal próbált kitérni Alturiak támadásai elől. Sajnos nem tudott rajta segíteni oldó bűbájjal, memóriájába előző este leginkább gyógyigéket vésett.
- Én lefoglalom őt, te pedig segíts Aurelnek! – kiáltott Nastának. Az bólintott, és a paladinnal közösen leterítették a myconidot. A zajra azonban újabb gombaemberek emelték fel a fejüket, és kezdődött minden előlről. Hirtelen Alturiak abbahagyta Edera támadását és kardjával rátámadt a legközelebbi élőlényre, ami szerencsére egy myconid volt.
- Arra ügyeljetek, hogy mindig gombaember legyen hozzá a legközelebb – kiáltotta a druida a többieknek, majd vadul elkezdett kotorászni a tekercstartójában. Végül megtalálta, amit keresett, és felolvasta a papírról az oldóvarázst. Alturiak megrázta a fejét, szeme kitisztult. Megállította kardját Nasta szíve előtt pár centire és a következő mozdulatával már a myconidokat aprította.
- Az istenek szent anyja és összes buggyant unokaöccsük – fejezte ki véleményét Nasta. Feltápászkodott és körülnézett. Nem maradt több gombaember.
– Most már tudod milyen őrültnek lenni – nézett Alturiakra. – Kíváncsi vagyok, mi várt volna ránk a másik ajtó előtt.
- Én nem – felelte röviden az erdőjáró. – Ebből az élményből ennyi is elég volt.
Továbbmentek a réten, míg elértek két hatalmas tölgyfáig, amiknek az ágai kapuszerűen összefonódtak. Alattuk átbújva ismét kijutottak a folyosóra.

Eközben Torin, Aurel és Nasta háborítás nélkül haladtak a saját folyosójukon. Egyszercsak egy elágazáshoz értek, balkéz felé a hátuk mögül másik folyosó nyílt. Megkönnyebbülten összebólintottak, és megindultak az új folyosón visszafelé. Hirtelen beszélgetés zaja ütötte meg a fülüket.

- Mi történt? - kérdezte Briedel odafent.
- Úgy tűnik, elszakadt a kötelem. Elég hasznavehetetlen dolog volt már - nézte meg a kötél végét Uktar, majd ledobta.
- Ki kell hoznunk Ederát! - mondta a bárd.
- Valóban? - emelte fel a szemöldökét a tolvaj. - Lehet, hogy már nem is él. Szegény.
- Tudod, kezd az az érzésem támadni, hogy szándékosan jöttél erre. A térképed pontosan mutatta a rejtekajtót, benne a pókokkal, csak éppen ránk hagytad, hogy kikaparjuk neked a gesztenyét!
- Én? Ilyet tenni? Hogy gondolod? - kérdezte rezzenéstelen arccal Uktar. - Nem is értem, hogy kérdezhetsz ilyesmit, mikor itt vagy egyedül, kábán még a méregtől, támogatás nélkül...
- Ebben azért nem lennék olyan biztos - morrant egy hang a sötétben. Torin volt az, mögötte Aurel és Nasta. Valamennyien alig pillanatra voltak attól, hogy fegyvert rántsanak Uktarra. Az felmérve a helyzetet nyugodtan bólintott az verem felé:
- A druida alatt elszakadt a kötél.
- Kíváncsi vagyok mitől - morrantott Nasta, elővéve sajátját. Aurel aggódva guggolt az üreg széléhez és lekiáltott:
- Edera, minden rendben van?
- Persze - jött a válasz. - Főleg, hogy itt vagytok. Már épp átváltozni akartam.
- Hagyd csak máskorra, Nasta mindjárt leereszti a kötelét.
- Remélem, jobban tart, mint Uktarré.
- Abban biztos lehetsz, erdőlány - mondta Nasta, egy sziklához erősítve a kötelet.
Hamarosan Edera is felkapaszkodott a veremből.
- Szóval - nézett Nasta Uktarra - mitől is szakadt el az a kötél?
- Régi volt már, nem bírta el a súlyát - vont vállat a másik. - Nézd meg, ha nem hiszed.
- Meg is teszem - sziszegte Nasta. Odament a másik kötélhez, amit Uktar egy kőhöz rögzített és alaposan megvizsgálta. A kötél valóban nagyon szakadozott volt, nem lehetett megállapítani, hogy a verem éles peremén ment-e szét vagy rásegítettek.
- Bár tudnám, hogy mitől is vagy hasznunkra - nézett rá vissza Nasta.
- A maga furcsa és enyhén szólva is életveszélyes módján, mégiscsak hasznunkra volt - szólalt meg Edera. - Ő is talált egy lángnyelves gyűrűt odalent.
- Nahát, milyen érdekes - mondta gúnyosan Nasta.
Hirtelen futó lépések zaja ütötte meg a fülüket, és terelte el Uktar számára szerencsésen a társalgás irányát. A kalandozók fegyvereikhez kaptak és a zaj irányába fordultak, készen a támadásra.

Szavai hamarabb igazolódtak be, mint ő maga is gondolta volna. A lépcső tetején az utat egy vastag bársonyfüggöny zárta le. Nasta szemügyre vette, majd megrázta a fejét.
- Nincs csapda. - Megfogta a függönyt, és félrehúzta. Egymás után léptek be. Ez a terem minden eddigitől különbözött, ahol idáig voltak. Tágas hely volt, boltívek tagolták, mindenfelé gyertyák és fáklyák szórták fényüket. A menyezeten hatalmas üveglapon keresztül átsütött a telihold és az éjszakai csillagok fénye, megvilágítva a padlóra festett pentagrammát. A berendezés különleges gazdagságról árulkodott; az egyik oldalon kényelmes karosszékek és kanapék vettek körbe egy díszesen faragott asztalkát, a kandallóban vidáman ropogott a tűz. A falakat beborították a könyvespolcok, melyek roskadoztak a kódexek, tekercsek és más írások súlya alatt. Külön polcokat foglaltak le a különböző bájitalok. Előttük hatalmas íróasztal, megpakolva papírokkal, gömbökkel, üvegekkel és különböző varázstárgyakkal, mögötte üres karosszék. Az asztal mellett csavartlábú fatartóban aranyszínű üveggömb lebegett. Jobb kéz felé gyönyörűen kimunkált tölgyfaajtó volt, mellette a falon hatalmas tükör lógott. A kalandozók ámulva néztek körbe.
- Ez hihetetlen - suttogta Edera. - Megérkeztünk a varázslóhoz.
- De hol van? - kérdezte Aurel.
- Próbáljátok meg a tükröt - mondta Alturiak. Nasta csodálkozva nézett rá.
- Honnan tudod, hogy van tükör? Csak nem kezdesz megint látni? - ám az erdőjáró nem felelt. Edera a tükör elé állt, de saját tükörképén kívül nem látott benne mást. Csalódva rázta meg a fejét. Nasta megpróbálta a tölgyfaajtót, sikertelenül. A kalandozók egymásra nézve törték a fejüket.
- Nem nyelhette el a föld - toppantott mérgesen a lány. Megint belenézett a tükörbe, tanácstalan tükörképe bámult rá vissza. Valami már régóta motoszkált a tudatában, azóta, hogy bejöttek a terembe, valami, de hiába törte fejét, nem jött rá, micsoda. Végül ellazította magát, és hagyta, hogy a gondolat találjon őrá. Közben társait kezdte nézni a háta mögött. Nasta a falak mellett próbált különböző rejtekajtókat keresni, Alturiak kimerülten nekidőlt az egyik boltívtartó oszlopnak, fejét lehajtva, ujjaival szemét dörzsölgetve, Aurel tanácstalanul álldogált a terem közepén a pentagrammán. Edera szeme kitágult., és hátrapördült.
- Nem, ez nem lehet igaz... - suttogta elkeseredetten. Aurel odakapta a fejét és feléje indult.
- Mi baj van? - de Edera nem figyelt rá, csak bámult a lovag háta mögé. Most már mindent értett, de képtelen volt elfogadni.
- Nem igaz, ez nem igaz, ez nem igaz! - kiáltotta egyre hangosabban. Majd a harag könnyeivel a szemében visszafordult a tükör elé és belekiabált:
- GYERE ELŐ VARÁZSLÓ! GYERE ELŐ ZAFRA!!!

Egy pillanatig nem mozdult semmi, majd hirtelen éles fény támadt a pentagrammában. A paladin hátrafordult, majd szeme elé kapta a kezét, akárcsak Nasta, de még Alturiaknak is el kellett fordítania a fejét. A fény lassan egy vörös ruhás alakba húzódott vissza. Ahogy a ragyogás elmúlt, újra kinyitották káprázó szemeiket. Döbbenten meredtek a látványra. Ott állt előttük a Tűzhegy varázslója gyönyörű arany-vörös varázslóköntösben és köppenyben, melynek szélét és álló gallérját széles aranysáv futotta körbe, ruháján és köppenye hátán a Láng amulett, a Tűzhegy jelével. Sötétbarna haja alig lógott a nyakába, kék szemével barátságosan, és némileg diadalmasan nézett rájuk. Kezét, melyet idáig maga előtt összefogott, most széttárta és lágy alt hangján így szólt:
- Üdvözöllek benneteket a Tűzhegyben. Gratulálok, teljesítettétek a próbát.

~~~

- Zafra - lehelte a paladin. Nasta tátott szájjal bámult, szólásra képtelenül. A varázsló elmosolyodott és kilépett a pentagrammából odasétált az asztala mögé és leült a karosszékbe.
- Hogy tehetted ezt velünk?! - robbant ki Ederából az elmúlt két nap minden fájdalma. - Végigküldtél minket a halálos útvesztődön, ahol kis híjján odavesztünk! Megöletted velünk Torinékat! Micsoda aljas játékot űztél velünk?!
Zafra figyelmesen ránézett.
- Nem én hívtalak ide titeket. Önszántatakból jöttetek, akárcsak ők. Nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek benneteket. Nem tudom, tanácsolták-e már neked, de ideje lenne megfogadnod: ne keverj érzelmeket az üzletbe.
- Átkozott boszorkány - suttogta Edera a könnyein keresztül. - Készülj. Többé nem fogsz becsábítani senkit a hegyedbe. Nincs több halálos fogócska.
- Kicsi lány - nézett Edera szemébe Zafra. - Komolyan harcolni akarsz velem? Tőlem vettétek a felszereléseteket. A vérteket, a fegyvereket, az italokat, a tekercseket, mindent. Én magam készítettem, vagy nálam készült mind. Pontosan tudom mire vagy, főleg, hogy mire nem vagy képes. Akkor sem lenne esélyetek, ha fel lennétek készülve, de alig harcképes a paladinod, a tolvajod fegyvertelen, a rangered vak, jóformán te állsz egyedül talpon a kis csapatodból, de minden igéből kifogyva.  Végigjöttél az útvesztőn, elhoztad a kristályt, győztél. Menj, és használd. Teljesítsd a küldetésed. Szerezd meg a válaszaidat az orákulumtól, ott van az ajtó mögött - intett fejével. A cél előtt akarsz kiszállni?
- Bíztam benned!! Kedveltelek!
- Igazán aranyos kislány vagy - mosolygott Zafra. - Nem is foglak megölni. Hacsak nem ragaszkodsz hozzá, persze...

Edera lenyelte könnyeit, ahogy a társaira pillantott. Azok fáradtan néztek rá vissza. Az átkozott boszorkánynak igaza volt. S ha már idáig eljutott, végig kell csinálnia. Vynonáért. Odament a hatalmas tölgyfaajtóhoz. Nem volt rajta kilincs, csak egy kimetszett rész fejmagasságban, ahova pont beleillett a medál. Leakasztotta nyakából, és a zár felé emelte. Zafra feszülten figyelte.
- Én nem tenném - szólt ekkor egy halk hang. Meglepetten fordította hátra a fejét a druida. Alturiak felnézett, s bár előreeső haja eltakarta arca jó részét, úgy tűnt, megint lát, és kezdi összeszedni erejét. Hunyorogva nézett körbe, tekintete egy pillanatra elidőzött Zafra arcán, majd lassan feltápászkodott, eközben arca a gyertyák árnyékába került. Láthatóan még zavarta a fény a szemét. Rekedtes hangon folytatta.
- Várj még egy pillanatot és gondold végig a helyzetet. Itt van a mágus, aki mindent tud a hegyről, az összes titkát, rejtélyét, csapdáját. Jópárat ő maga alkotott. Ő az ura a helynek. S ezt az ajtót mégsem nyitotta ki soha, nem is nyithatta ki, hiszen a medált mi hoztuk ide, mindvégig nálunk volt. Nem lehetséges, hogy végig csak erre várt, az egész útvesztőt ezért az egy célért alkotta meg? S most azt akarja, hogy nyisd ki azt az ajtót, hogy küldetésed végére érj. Vajon mi vár odaát? Az orákulum? Biztosan? Hiszen Zafra az aki mindent tud a helyről! Ő a labirintus mestere, az orákulumnak is neki kell lennie! Az ajtó pedig csak egy portál, ami kivisz innen, hogy hosszú évekig ne térhess vissza a Tűzhegy törvénye szerint!

A társaság tátott szájjal bámult az erdőjáróra, márcsak azért is, mert soha ennyit még nem beszélt egyszerre, majd döbbenten néztek a boszorkányra, aki szintén megkövülten ült. Rámeredt Alturiakra, arcán látszott, hogy hiába a hosszú haj, az árnyékba bújás, felismerte. Szemébe egy pillanatra a hitetlenkedés ült ki, azután tekintete megfagyott és egy pillanatra úgy tűnt, rájuk támad. Nasta fején átsuhant a gondolat, most kész, ez a nő úgy elsöpör minket, mint egy tollpihét, nyomunk sem marad. Azután Zafra szája szélén halvány mosoly jelent meg, egyre szélesedett, majd szívből fakadó, meleg nevetés tört ki belőle, amilyet lent a fogadóban hallottak tőle gyakran. A derűje itt is ragadós volt, és hamarosan mindenki legalább elmosolyodott, sebesüléseikhez képest persze. Nem hiszem el, gondolta Edera, fogást találtunk rajta... Persze az elmepárbajnak még messze nincs vége, nem olyan nő ez, aki az első csapás után feladná, nem hiába ő a Tűzhegy varázslója...
- Valóban, én vagyok az orákulum. A ranger jól látta, arra várok, hogy valaki kinyissa azt az ajtót. Ha azt akarjátok, hogy válaszoljak a kérdéseitekre, megteszem. Ennek fejében kérem ezt tőletek.
- Miért olyan fontos ez az ajtó?
- Mert ez az egyetlen dolog, ami nem nyílt ki előttem. Valamikor ugyanolyan kalandozó voltam, mint ti. A Tűzhegy rejtélye mindig is vonzott, így eljöttem ide. Felderítettem az egész hegyet, megküzdöttem a lényeivel, végül legyőztem az akkori varázslót. Ennél az ajtónál azonban megakadtam. Bosszantó, nem igaz? - nevetett fel Zafra. Megtudtam, hogy csak a Láng amulett kristálya nyitja a zárat, viszont pont ez az, ami nem volt nálam, és nem is találtam rá semmilyen utalást, csak annyit, hogy valahol délen rég elveszett. Ekkor támadt az az ötletem, hogy ahelyett, hogy a nyakamba venném a világot, megkockáztatva, hogy közben a hátam mögött más valaki sikerrel jár, inkább a kalandozókat csábítottam ide. Nem is volt olyan nehéz, tudtam, mire van szükségük: kaland, veszély, kincsek, rejtély. Itt pedig volt mindenből bőven. A fogadóban szállást, ellátást, az útjukhoz felszerelést biztosítottam. Hoztak magukkal eleget az ideérkezők is, hagytak itt még többet. A szerencsés kevesek meggazdagodva vitték el a hírét. Az üzlet felvirágzott, akárcsak Greenmedow. Az amulett védelmező ereje miatt tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy valaki ezzel a nyakában érkezzen meg. Persze hasonló kristályokat rejtettem el a hegyben is, hogy az összefüggés nyilvánvaló legyen. Ezek a kristályok is nyitják az ajtót, de azzal csak az alagút bejárata elé kerülnek vissza a kalandozók.
- De hát azért jöttek ide, hogy kérdezzenek tőled! Miért nem segítettél nekik? - szörnyedt el Aurel.
- Emlékezz a versre:
  Ha a hegy titkát felfeded
  A tudást a végén megleled.
  Kutass át mindent, de vigyázz
  A Tűz megéget
  Hozzá ő nem érhet
  Ha a Lángot megfogod
  Nyílik a zár, már nincs gondod.
  Találd meg az ajtót
  Mely a legutolsó.
- idézte a boszorkány. - Ez a törvény. Aki nem talált meg, nem találta ki, hogy ki vagyok, az nem érdemelte ki a kérdezés lehetőségét. Az az ajtó, ha nem a Láng amulettet használod, csak kifelé vezet. Sokan nem is kerestek mást, csak a kiutat. Viszont, amit idáig még senki nem vett észre, hogy ez az utolsó terem, ahol vagyunk - mosolygott Zafra.
- De nincs is ajtó! - vetette közbe a tolvaj, és hátrafordulva a függönyre mutatott.
Zafra továbbra is csak mosolygott. Nasta gyanakodva sántikált a bejárathoz és megfogta a függönyt. Felkiáltott és egy mozdulattal elhúzta. Ott volt mögötte a kitárt ajtó.
- Milyen aljas... - morogta magában.
- Aljas? - húzta fel a szemöldökét a boszorkány. - Az összes trükköm közül ez tetszik a legkevésbé? Mégis mit vártál? Nem az anyád vagyok. Használd a szemedet, tudásodat, józan eszedet, fiatalember. Odakint sem vezeti senki a kezedet. Nem válaszolok akárki kérdéseire. Érezzétek magatokat szerencsésnek, hogy nektek adtam lehetőséget. De ha élni akartok vele, akkor tegyétek most.
Csend támadt. Zafra várakozóan nézett rájuk.
- Adjam oda a medált? - kérdezte Edera zavart hangon.
- A medál a tiétek, húgom - rázta a fejét az asszony. - Csak ti nyithatjátok ki vele az ajtót.
A lány ismét az ajtóhoz lépett, kezében tartva az amulettet. A boszorkány várakozásteljesen nézte. Ám Edera keze ismét megállt a zár előtt, hirtelen megfordult, és Zafrára nézett. Az asszony felvonta szemöldökét.
- Ó, nem. Nem versz át. A hely kötve van. A törvény valójában nem más, mint egy erős varázslat. Te sem tudod megtörni, mert te is kötve vagy. Nincs szükség az alkura, enélkül is válaszolnod kell. De valamiért neked rettenetesen fontos ez az ajtó, és nem a kíváncsiságod miatt.
Ismét csend zuhant rájuk, ám ezúttal kellemetlen. A boszorkány szeme megint felvillant, de Edera már nyeregben volt.
- Nem teheted. A Labirintus Mestere vagy: amíg mi nem támadunk meg, te sem harcolhatsz. - Pillanatra elmosolyodott. - Hogy is mondják? Orkot fogtál, nem ereszt? Tudsz mindent a hegyről, de nem szabadulhatsz meg tőle. A vers valójában rólad szól, ugye? Mi végigjöttünk az útvesztőn. Megtaláltunk és felismertünk téged. Válaszolnod kell, és nekem nem kell ahhoz kinyitnom ezt az ajtót, hogy megtudjam, mi van mögötte: a te szabadulásod. Csak a Láng amulett enged el téged. S te nem is foghatod meg, másnak kell  kinyitnia számodra. - Lecsapta az ékszert az asztalra. - Válaszolj a kérdéseinkre, Orákulum! Ingyen!
Zafra kék szeme valósággal kifehéredett a dühtől. A félelmetes lehetőség, ami az évek során hosszú átvirrasztott éjszakákat okozott neki, immáron kezdett bizonyosággá válni: mindörökre itt fog ragadni.
- Rendben hát - suttogta. - Mit kívántok tudni?
- Mondd el, hogy élesszük fel Vynonát, akit vámpír változtatott át, hogy újra ember legyen.
- Amaunator templomában kell az oltárra helyeznetek a testét, vámpír mesterének szívével együtt. A Napisten visszaadja társatok életét és lelkét. – felelte egyszerűen Zafra.
- S hogy jutunk el egy ilyen helyre?
- Az ajtón át - intett Zarfa a tölgyfa ajtóra. Edera félrehajtott fejjel nézett rá.
- Na ne...
- És mégis. Az ajtó valóban egy portál. A hely különös képessége folytán - itt a boszorkány elhúzta a száját -, oda juttat el titeket, ahova szeretnétek menni.
- Melyik kristállyal?
- Okos kislány. Mindkettőt kell hozzá használni.
Aurel nagyot sóhajtott. A hogyan már megvan. A hol is. Már csak egyet kell megtudni...
- Arra tudsz válaszolni, hol találjuk meg azt a vámpírt, aki megharapta Vynonát?
- Még nem öltétek meg? - csodálkozott el Zafra. - Nem felejtettetek el valamit?
- Nem igazán könnyű....
- Amúgy is hajlamos mindig újra és újra feltűnni...
- Kicsúszott a kezünkből...
- És aztán újra eltűnni...
A boszorkány elfojtott egy nevetést.
- Értem. Meg tudom mutatni hol lehet most, de ahhoz kell egy kis idő, míg megtalálom. - Felállt és a falon függő tükörhöz ment. Keze mozdulatára a képe elmosódott, és el kezdett hullámzani. A társaság lélegzetvisszafojtva figyelte a varázstükör keresését. Zafra odébb lépett, hogy helyet adjon a paladinnak, majd Nastához fordult, aki a sebével kezdett el bíbelődni, nem igazán érdekelte a hókuszpókusz. A boszorkány segített neki megigazítani a kötését.
- Addig a következő kérdés? Nasta? Te mit szeretnél tudni? Kincsek rejtekét? Ahogy figyeltelek korábban, láttam, hogy tetszettek a kis trükkjeim. Nem kívánod tudni a hegy összes titkát és tudását?
- Az összeset? - állt el egy pillanatra a tolvaj lélegzete. Felnézett, egyenesen a boszorkány kék szemeibe. - Tudni mindent, mint egy orákulum - suttogta. - Mint te. - Egy pillanatra elhallgatott. - Mint te? Idekötve varázslattal? Ó, nem. Ennyit nem akarok tudni. De köszönöm. Máris lenyűgöző, amit idáig tanultam tőled. Soha nem adod fel, igaz?
Egy pillanatra még egymásba kapcsolódott a tekintetük, majd Zafra húzott egy utolsót Nasta kötésén, válasz nélkül hagyva a kérdést, tudván, hogy erre úgysem kell felelnie. A tükör amúgy is megmentette a válaszadás alól, mert hirtelen kitisztult, megmutatva Desharik arcát. Zafra egy pillanatra elcsodálkozott, mikor meglátta, mennyire hasonlít Aurelre. Keze apró mozdulatára a vámpír arcáról elmozdult a kép, hogy a környezetét mutassa. Desharik éppen egy gázlón kelt át, legalább fél tucatnyi vámpírral a nyomában. Zafra döbbenten meredt a tükörre, de nem a vezért, hanem az egyik vörös hajú követőjét bámulva. Nem, ez nem lehet...
- Martin kovács... Mody... Stefan... Hiszen itt vannak a hegyben! Most keltek át a folyón!
Edera sápadtan nézett össze Aurellel. Desharik magában a fogadóban szerzett utánpótlást. Zafra kőmerev arccal bővítette ki a képet. A vámpírok idáig sehol sem ütköztek nagyobb ellenállásba, lévén a társaság megtisztította előttük a terepet. Felgázoltak a homokos parton, majd lehajoltak az alacsony boltív alatt, és eltűntek szem elől.
- Van még körülbelül tíz percünk, míg ideérnek. Addig próbáljatok felkészülni, de inkább bújjatok el ott! - mutatott Zafra a terem egy homályos pontjára. Ezután a boszorkány az aranygömbhöz lépett, és kezeit rátéve teljes erőből koncentrálni kezdett. A gömb kivilágosodott. Edera biztos volt benne, hogy a következő terem csapdáit állítja be éppen, vámpírra és személyre szakosodottan. Milyen érzés lehet az övéit megölni...
- Már nem az enyéim, vámpírok! - mondta hidegen a boszorkány, olvasva a gondolataiban. - Menj, és viselj gondot a tieidre!
A tükörben megint feltűntek a vérszívók, ezúttal már az arénában jártak. Ha itt átjutnak, már csak a lépcső fogja elválasztani őket a biztos zsákmánytól. Egyre beljebb mentek a küzdőtéren. A kalandozók várták, hogy megjelenjen az Aréna Mester és rájuk eresszen valamit, ahogy velük is történt, Zafrának azonban most más terve volt. A vámpírok feje fölött a mennyezet hirtelen megnyílt, ragyogó napfénnyel árasztva el a termet. A vámpírok élő fáklyákká lettek egy pillanat alatt.
- De hiszen éjszaka van! Hogy lehetséges ez? - rökönyödtek meg a többiek.
- Ez a hely az enyém. Itt időnek és térnek egyaránt korlátlan ura vagyok - nézett rájuk jégfehér szemmel a boszorkány.
- No lám, végre egy érdekes kihívás - szólt egy gúnyos hang a bejáratban. - Lássuk boszorkány, mit tudsz még.
Zafra hátrapördült, egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. További fecsegésre nem pazarolta az időt, egyik kezével tűzgolyót vetett Desharik felé, a másikkal a csatára alig képes társaságot lökte a terem végébe.
- Nem éget a tüzed angyalom, nem vetted még észre - nevetett gonoszan a férfi. Azt látom én is, gondolta a nő, valami véd téged, de mi... A gyűrűje, akadt meg a szeme az amúgy jellegtelen ékszeren a vámpír ujján. Mystra szerelmére, ez a vérszívó valahol rátalált Styr kövére. Sebezhetetlenné vált! A poklokba ezekkel a nyavalyás bizsukkal!

Harcuk rendkívül látványos volt. Nasta később bevallotta, hogy még életében nem látott semmi olyan félelmeteset és egyszerre lenyűgözőt, mint a boszorkány és a vámpír lord párviadalát. Sokáig nem látszott a harc kimenetele, teljesen egyenlő felekként küzdöttek egymással. Ám végül a Zafra ereje kezdett megcsappanni, és pillanatnyi megtorpanását a vámpír azonnal kihasználta: egy hatalmas ugrással átvetette magát az őket addig elválasztó távolságon, odaszorította az asztalhoz, egyik karját hátracsavarva keresett és talált a nőn további fogást. Fogait vadul zsákmánya torkába mélyesztette és inni kezdett. Eközben Zafra tapogató keze végre megtalálta azt, amit idáig keresett, és amiért hagyta, hogy a vámpír fölébe kerekedjen. Megragadta a Láng amulettet, és Desharik arcába nyomta. Egyszerre sikítottak fel a kíntól. Zafrát legalább annyira égette az ékszer ereje, mint a vámpírt, de nem engedett a fájdalomnak. Desharik hátratántorodott, kirántva magát Zafra szorításából, de vele együtt ment az amulett is, az arcába égve.
- Styr köve és a Láng amulett együtt minden démont megtisztít - nézett gúnyosan a szemébe a boszorkány. Megmutatta a vámpírnak az amulett tenyerébe égett nyomát, majd másik tenyerét elhúzta előtte. Sérült keze ismét ép volt. Zafra elhúzta a kezét vérző nyaka előtt is. A sebnek nyoma sem maradt. Szeme újból kifehéredett, támadásra készülve. Desharik lekapta az ujjáról Styr kövét, így az amulett is levált az arcáról, és a seb máris kezdett gyógyulni.
- Sakk - suttogta maga elé Alturiak. Zafra kezében hirtelen egy fakaró materializálódott és egy villámgyors mozdulattal belevágta Desharik szívébe.
- Matt.

~~~

Aurel remegő lábakkal lépett testvéréhez. Vége. És nem ő ölte meg. Esküjét nem tudta teljesíteni, és bátyja tetemét bámulva értette meg, hogy soha nem is lett volna rá képes. Térdrerogyott a feje mellett, ujjaival végigsimította az arcát. Kezével megigazította az egyik előrebukó szőke hajtincset. Tekintete elhomályosodott. Végleg elvesztette őt. Edera puhán vállára tette a kezét. Aurel öntudatlanul ráfektette fejét. Eközben a holttest másik oldalán Alturiak ereszkedett féltérdre, tőrét a vámpír mellkasába mélyesztve. Aurel behunyta szemét, hogy ne lássa a véres munkát. Lassan felállt, megszorította Edera kezét és gyengéden levette a válláról. Nem engedhet meg magának gyengeséget. Az erdőjáró gyorsan végzett, és kisvártatva Desharik szíve kendőbe csavarba feküdt a feneketlen zsákban együtt Vynona élettelen testével. A távolból halk morajlás hallatszott. Zafra felnézett. Hát igen. A döntések és az ő következményeik.
- Ideje indulnotok. Mielőbb.
Hirtelen a föld elkezdett remegni a lábuk alatt.
- Lehetőleg most?!
- Mi a bánatos petymeg?! - Nastának meg kellett kapaszkodnia.
- Zafra megfogta a Láng amulettjét. Megsértette a kötést. - Alturiak a vállára akasztotta a feneketlen zsákot és megragadta íjját.
- Eltűnnétek végre innen, mielőtt rátok omlik a hegy? - förmedt rájuk a boszorkány. A falak remegtek, hatalmas kőtömbök zuhantak le a plafonból.
- És téged hagyjunk itt?! Azt már nem! Velünk jössz! - Edera egyik kezében az ékszert tartva, másikkal Zafra karja felé nyúlt, hogy az ajtó felé húzza. Ám a boszorkány döbbenten állt.
- Hogyan...
- Most már közénk tartozol! - üvöltötte át a zajt a paladin, Nastát segítve fel, akit közben feldöntött a felboruló aranygömb tartója.
- Mire vársz még? Gyere! - kiáltott rá a tolvaj is. Zafra Alturiak felé fordult. A társaság már az ajtónál várakozva nézte őket. Ők ketten csak álltak szigetként a felfordulásban, úgy látszott, időben és térben egész máshol lennének.
- Mindig hozzám tartoztál - mondta csendesen az erdőjáró -, és mindig is hozzám fogsz. Nélküled csak félig éltem. - A nő szeméből könny gördült le, majd megragadta a férfi kezét.
- Menjünk - suttogta. Az ajtónál toporgó többiekhez futottak.
- Megengeded? - nézett Ederára Zafra. A lány bólintott, és gyengéden odaadta neki a Lángot. A boszorkány a kezébe fogta, és végighúzta rajta a kezét. Többé már nem égette. Határozott mozdulattal az ajtóba csúsztatta, míg Edera a kristályt tolta a helyére.
- Amanuator templomába! - kiáltották. Az ajtó kinyílt, és ők beléptek a kéklő homályba. Mögöttük a terem összeomlott.

~~~

- Ti ismeritek egymást - állapította meg Nasta hihetetlen éleslátással. Bár az eléjük táruló szentély gyönyörű látvány volt, a fiút jobban érdekelte az erdőjáró és a boszorkány kapcsolata. Ezzel nem volt egyedül, de szemmel láthatóan pont ők nem óhajtottak beszélni a témáról.
- Feladatunk van - mondta Alturiak röviden, Zafra pedig válaszra sem méltatta a kíváncsi ifjút, ehelyett inkább körbe nézett. Hatalmas teremben álltak, előttük aranylapok, mindegyikre egy-egy betű cizellált képe vésve. A terem végében állt Amanuator aranyszobra, kezeit ölében tartva, mintha várt volna valamire. A boszorkány bólintott.
- Amanuator nevét jelző lapokra kell lépnünk, sorrendben. Ne lépjen senki máshova, ha kedves az élete! - Könnyed léptekkel elindult a lapokon, a többiek követték. Hamarosan mindannyian a szobor előtt álltak. Alturiak levette a válláról a feneketlen zsákot, gyengéden kibontva belőle Vynona testét. Közösen betették a szobor karjaiba, mellétéve Desharik szívét. Hirtelen fény támadt, Vynona teste felemelkedett, majd visszaesett. Sápadt arca megmozdult, mellkasa megemelkedett. Újra lélegzett. Szemét tágra nyitotta, csodálkozva nézett körül.
- Az istenek hoztak köztünk újra húgocskám - fogta meg a kezét Edera.
- Hát éltek? Nem öltelek meg titeket? S én is élek! Köszönöm! Köszönöm! Hogy tudnám ezt valaha meghálálni? Nasta! Bocsáss meg, kérlek, bocsáss meg! - A fiú nagyot nyelt.
- Bocsánatkéréssel én tartozom... - óvatosan lesegítette a lányt az oltárról. - Gyere, menjünk.
- Annál is inkább, mert nem mi vagyunk itt az egyedüliek - nézett körbe Aurel. - Valami itt nem stimmel.
Vynona szeme rémülten elkerekedett.
- Valami itt nagyon nem stimmel...
- Ott! - mutatott át a terem bejáratához Edera. Árnyékok tűnedeztek fel. Egy-kettő, majd tucatnyi, és még több. Zafra összevonta a szemöldökét.
- Nos, ha testedzésre vágytok, ám legyen, de még mindig alig van jártányi erőtök, úgyhogy én inkább a távozás mellett lennék.
- Mégis hogyan? Mindjárt itt lesznek a nyakunkon! - Nasta idegesen személte a túloldali fogadóbizottságot.
- Ezek ugyan nem. Nem bolondok átkelni a lapokon, azonnal elégnének. Arra várnak, hogy mi menjünk eléjük.
- Ficsúrkám már megint rettenetesen okos vagy.
- Pedig ezt még te is tudhatnád.
- Látom, itt semmi sem változott - tért magához Vynona. - Itt vagyunk szokás szerint nyakig bajban, ezek ketten meg csak vitatkozni tudnak. Zafrára pillantott, aki a közjátéktól zavartalanul varázsolni kezdett.
- Csoportos teleportra készülsz? Segíthetek?
Zafra bólintott.
- Te vidd Ederát és Alturielt. Velem pedig ez a két őrült jön.
- Mi? Hova? - kérdezték azok egyszerre.
- Ti. Innen el. Fogjátok meg egymás és az én kezemet. Vynona, kövess, a cél: Greenmedow. MOST! Hirtelen felcsapott a szél körülöttük és egy nagy örvény közepében találták magukat, majd annál gyorsabban tűnt el minden és egy zöld mezőn találták magukat békésen legelésző tehenek között. A mező mögött a Tűzhegy alakja bukkant fel. De micsoda változás! A teteje teljesen beomlott, a bejáratát hatalmas szikla torlaszolta el. A társaság levegőt kapkodva tért magához.
- Szerencsés dolog ide visszajönni? - kérdezte Edera. - Amennyire tudjuk, Desharik az egész falut elpusztíthatta, vagy átváltoztatta.
- Igaz, de más választásom nem volt. Nem tudtam, pontosan hol van a Napisten temploma, így csak ide tudtunk visszajönni. Szerencsére közben reggel lett, így a fogadóig el tudunk jutni. Amúgy is tudnom kell, mit történt a többiekkel.
- Arról nem is beszélve, hogy a falut is meg kell tisztítani a vérszívóktól - mondta Aurel is.
- S amint végre biztonságban leszünk, el fogjátok mondani, honnan ismeritek egymást Alturiellel - fejezte be Nasta.

~~~

Tiszta lappal. A Tűzhegy belső terme, később

A morajlás elhallgatott. Még egy gerenda feldőlt, utána már csak a por szitált. A beszakadt mennyezeten besütött a reggeli nap, megvilágítva a termet, eljutva a hátán fekvő Desharikig, aki élettelenül feküdt a földön, a mellkasán tántogó sebbel. Feje felett a félig leszakadt polcon, egy addig rejtélyes módon épségben marad üvegcse most felborult és a polc széléig gurult. Az üvegcse tartalma lassan csöpögött a sebbe. Az egyik csepp bejutott a férfi mellkasának belsejébe és beleolvadt az egyik szövetmaradékba. A szövet kezdett újra felépülni, erek kapcsolódtak össze, idegek járták át a területet, egyre nagyobb terület vált éppé, mígnem a szív elkezdett újra dobogni, minden dobbanással növekedve és formálódva. Desharik szeme hirtelen kinyílt. Nagy levegőt véve emelkedett fel a felső teste, alaposan beverve fejét a polcba. Az üvegcse az ölébe hullott. Desharik fejét fogva zavartan nézett körbe, láthatóan nem értette, mi történt vele. Megtapogatta mellkasát, keze a mellette heverő cöveknek ütközött. Kezdett emlékezni, bár a romhalmazt továbbra sem tudta hová tenni, ennyire nem tették tönkre a helyet harc közben. Megmarkolta az üvegcsét, és óvatosan feltápászkodott.  Körbefordult, de egyedült volt a teremben; a kalandozók a boszorkánnyal együtt eltűntek. A bejárat járhatatlanná vált, ha arra is mentek, ő már biztos nem jut át. Hirtelen megszédült, és nekidőlt az asztalnak. A kezében tartott cövekre nézett, elhúzza a szája szélét és ledobta az asztalra. Figyelmét most az üvegcsére fordította. Jóformán kiürült, csak az alján maradt egy kevés. A címkéjén ez állt: Élek. Felemelte a fejét, és tekintete véletlenül a valamilyen módon épségben maradt tükörre esett. Megmerevedett, majd lassan egész testével a tükör felé fordult. Döbbent arcképe bámult rá vissza. Visszaperdült, és arra a helyre nézett, ahol magához tért. A nap fénye már teljesen megvilágította. Desharik visszafordult a tükörhöz és rekedten suttogta:
- Élek.

A kalandozók minden gond nélkül érkeztek a fogadó bejáratához. A kapuk nyitva álltak, bent az udvaron a szokott mozgás: a baromfiak kapirgálása, lovak dobogása, és a tehenek türelmetlen bőgése. Elmúlt már a fejési idő. A hátsó kapun át leláttak a mezőn át a folyópartra. Embert azonban sehol sem láttak. Hirtelen kitárult az egyik mellékajtó, és Robin lépett ki rajta, fejőszékkel és sajtárral a kezében. Mikor meglátta a többieket, kiejtett mindent a kezéből, és egyenesen Zafra ölelő karjaiba futott. Sírva-nevetve ölelték egymást.
- Ki van bent a fogadóban? - kérdezte az asszony, hátrasimítva a fiú kócos haját.
- Csak Tim. A pult mögött fekszik, és fogja a fejét. Tudta, hogy nem leszel pár napig, ezért nagyon betintázott még délután, egész este csak aludt. - A kalandozók Aurelre pillantottak, aki bólintással megerősítette a gyerek szavait: nincs gonosz a fogadóban. Figyelmük ismét Robin felé fordult, aki hadarva kezdte mesélni az előző este eseményeit.
- Mikor belépett az utolsó vendég, először azt hittem, hogy a lovag úr az. Kihoztam neki a teáját, ő megnézte, majd közölte velem, hogy jó gyerek vagyok, most pedig indítsak azonnal és hozzak neki valami normális italt, mielőtt ő szolgálja ki magát. Ekkor vettem észre, hogy csak hasonlítanak egymásra, így gyorsan elszaladtam a whiskeyért le a pincébe, mert a vendégen látszott, hogy komolyan gondolja, amit mondott. Amikor feljöttem a pincéből, akkor láttam, hogy a vendég közben mindenkit lemészárolt és éppen vörös Martin véréből ivott. Gyorsan otthagytam az üveget az egyik asztalon, visszaszaladtam, és elrejtőztem a hordók között. Hajnalig nem mertem mozdulni. Akkor feljöttem és láttam, hogy a vendég már elment, és vele együtt a többiek is, pedig már halottak voltak. Aztán meghallottam Tim nyöszörgését a pult mögül, ahova még az este beesett. Aztán meghallottam a teheneket is, és eszembe jutott a fejés, és aztán jöttetek ti.
- Rendben Robin, mi bemegyünk, megnézzük mit tehetünk Timért, te pedig szaladj és fejd meg a teheneket - mondta Zafra, majd a többiekkel a nyomában belépett a fogadóba. 

Desharik az asztalnak dőlve szórakozottan forgatta a kezében a cöveket. Milyen egyszerű is lenne... Csábította a nyugalmas feledés, jobban mint bármi más valaha az életében. De tudta, hogy a nyugalmat a halálban ugyanúgy ki kell érdemelni, mint az életben. Amúgy sem volt képes soha meghátrálni semmi elől. S mielőtt elhagyná ezt a Világot, adósságát rendeznie kell. Letette maga mellé az asztalra a cöveket, és odalépett a tölgyfa ajtóhoz.
Észrevette a zárban a Láng amulettet. Elfordította, és az ajtó halk kattanással kitárult. Keskeny csigalépcső vezetett lefelé. Fogalma sem volt arról, mennyire vágyta ezt a csigalépcsőt a boszorkány, aki megölte őt. Desharik kivette a zárból a medált, a nyakába akasztotta, és elindult lefelé. A hegy lábában, szederbokrok mögött megmozdult egy szikla, keskeny folyosót fedve fel. A férfi hunyorogva lépett ki a napfényre. Körbenézett és elindult az erdei úton a falu felé. Ahogy odaért, megtorpant az egyik utolsó háznál, és egy pillanatig összpontosított. Már emlékezett, itt hagyta az egyik őrszemét. Benyitott az ajtón. Bent a homályos szobában a vámpír épp lemészárolt családjából lakmározott. Felpillantott az ajtó nyílására és ránézett Desharikra, aki merev arccal nézte művét.
- Visszatértél - morrantott. Szemmel láthatóan azon töprengett, otthagyja-e zsákmányát. Ahogy tovább szemezett mesterével, hirtelen gyanakvás futott át az arcán. Ledobta fia tetemét, és beleszimatolt a levegőbe. Szemeit összehúzta, fogaival vicsorított, majd egyetlen ugrással átszelve a szobát, az ajtóban álló emberre rontott. Desharik anélkül, hogy mozdult volna, elkapta a vámpír torkát, fél kézzel összeroppantotta, majd másik öklével hatalmasat ütött a fejére, és a falnak csapta. A vámpír holtan esett össze a földön.
- Visszatértem - bólintott Desharik.

Körbejárva a falut, hamar végzett a többi őrszemével is. Végül leérkezett a folyópartra, a fogadó karámjának végéhez. Odalátott a dombtetőre, és észrevette a kalandozókat. Nem, ezt nem. Képtelen öccse szemébe nézni. Lement egészen a vízhez. A nap már melegen tűzött, így ivott a folyóból, majd újra belemerített visszaállt tükörképébe és megmosta arcát. Ezután odament a közeli fűzfához, leroskadt a törzséhez, kezébe temetve fejét. Jó ideig mozdulatlan maradt. Váratlanul közeledő lépteket hallott, valaki a környező bokrok ágait törve igyekezett lejutni a töltésen. Felpattant, űzött vadként keresve a menekülést, de már elkésett. A következő pillanatban szétnyíltak az ágak, és Edera lépett ki a partra. Döbbenten bámultak egymásra.
Edera fejében cikáztak a gondolatok. Desharik itt áll előtte. Él. Cöveket szúrtak a szívébe. Él. Kivágták a szívét. Él. Süti a nap. Él. Nincs rajta a vámpírvédő gyűrű. Él. Arcán gyötrelmes lelkiismeretfurdalás. A tükörképe visszaverődik a folyóról. A tükörképe visszaverődik a folyóról?? Sylvanusra! Mi folyik itt??
- Téged hányszor kell megölni? - nyögte ki akaratlanul. Desharik halkan felnevetett.
- Nehogy azt hidd, hogy olyan könnyű meghalni.
- Újra ember vagy - a lány nem kérdezte, állította. Desharik bólintott.
- Nekem is úgy tűnik...
A lány egy darabig hallgatott, majd fejével a domb felé intett.
- Rendben, akkor indulás felfelé.
A férfi azonban nem moccant.
- Még a halálnál is vannak nehezebb dolgok. Nem vagyok képes a szemébe nézni... - talán könyörgött.
- Pedig ezen jobb minél előbb túlesni. Ennél rosszabb már úgysem lehet, és nehogy azt hidd, hogy a kedvedért el fogom titkolni a találkozásunkat. Ráadásul nem ártana kideríteni, mi történt veled. Úgyhogy indulás. - Egy pillanatig mozdulatlanul álltak még, majd Desharik feladta és elindult a lány előtt.

A kalandozók az udvaron gyülekeztek. Most tértek vissza a faluból, vámpírok után kutatva, akikre, ahogy rájöttek, már nincs is tovább gondjuk. Izgatottan tárgyalták az eseményeket, mikor Ederáék beléptek a hátsó kapun a mező felől. Először Alturiak kapta oda a fejét, majd Zafra nézett elkerekedett szemekkel. Vynona felsikoltott, amivel megakasztotta Nasta és Aurel szokásos vitáját. Végül Aurel is hátrafordult, és egyenesen testvére szemébe nézett. Az udvarra néma csend borult. Desharik lassan előreindult. A társaság látva Edera nyugalmát, csendben várt. A férfi kilépett a kapu alól a napsütésre. Árnyéka rávetült a kútra, majd megtorpant Aurelé mellett, ahogy gazdája is pár lépésre öccse előtt. Aurel az árnyékokról megint fivérére nézett. Megnyalta száraz ajkát.
- Élsz.
Desharik biccentett.
- Nem vagy szellem. Nem vagy vámpír. Nem vagy gonosz.
- Te intézted el a falubeli vámpírokat - tette hozzá a listához Alturiak. Desharik újra bólintott.
- De honnan tudhatjuk, hogy nem valami újabb csapda ez az egész? - Nasta oltalmazón ölelte magához a még mindig minden ízében remegő Vynonát. - Nem azt mondtátok, hogy Altrik is el tudta rejteni a gonosz lényét?
- Valóban, ha Lady Aerie nem lett volna, sosem derült volna ki a szemfényvesztés - értett egyet Aurel.
- Te és Landren mégis megéreztétek - vetette közbe Edera.
- Az is igaz. Azt ugyan nem tudom, volt-e tükörképe a nádornak...
- Lent a folyóparton futottunk össze. Deshariknak van tükörképe - igazolta a druida lány.
Aurel bólintott, majd folytatta. - És az is biztos, hogy Altrik a napra sosem ment. Mint ahogy ez később kiderült, mikor már mindenki nagyon okos volt, és mindent tudott. És minden igyekezete ellenére volt az aurájában valami árnyékos, valami más. Ezt éreztük meg Landrennel.
- De miért csak ti ketten? - kérdezte Edera.
- Fogalmam sincs. Mindketten élőhalott vadász paladinok vagyunk. Talán jobban kiélesedett a vámpírérző képességünk, mint másnak. Talán csak mertünk teret hagyni kételyeinknek. Akárhogy is, Deshariké tiszta, akár a tiéd vagy az enyém. Vagy Vynonáé - intett fejével a lány felé. - Tény: Desharik újra emberré vált, akárcsak Vynona.
- Dehát Altrik szíve... -vetette közbe Nasta.
- Altrik testét máglyán elégette az Inkvizíció - szólalt meg most Vynona. Aurel is bólintott. Az erdőjáró Zafrához fordult:
- Ötlet? -  A boszorkány a homlokát ráncolva töprengett. - Az egyetlen ismert mód Amaunator temploma, és a vámpír mesterének szíve. - Desharik savanyú arccal érintette meg mellkasát. Legalább már ezt érti. Zafra észrevette a nyakában a Láng amulettet, és a szája elé kapta a kezét. - Mutasd csak az arcod! - A férfi odafordította. - Igen, ott a nyoma! - Szeme előtt végigpörgött viadaluk, odáig, ahogy Desharik arcába nyomta a kristályt.
- A Láng amulettje és Styr köve együtt megtisztítja a gonoszt - suttogta csillogó szemmel. - De ezt nem szokás túlélni...
- Én viszont lekaptam az ujjamról a gyűrűt, a medál pedig leesett rólam - szólalt meg először Desharik, Zafra gondolatmenetéhez csatlakozva. - A cövekedet viszont valóban nem éltem túl... Mesteri dobás volt, egyébként... Mikor magamhoz tértem, egy romhalmaz közepén találtam magam...
- Ez én voltam - mondta kissé zavartan Zafra. - Tudod, azért, hogy levetessem veled Styr kövét, meg kellett törnöm a Hegy törvényét azzal, hogy megfogtam a Láng amulettet, amihez amúgy nem nyúlhattam...
- Aha, értem most már - bólintott Desharik. - Szóval ott ültem a fény közepén, és ez volt a hasamon. - Előkapta az üvegcsét a zsebéből és Zafrának dobta. A mágus elkapta félkézzel és a címkére nézett. - Élek... - Összevonta szemöldökét.
- Ez az egyik gyógyitalom. Szükséges a feltámasztáshoz, de önmagában mégsem elég...
Megint mindenki elhallgatott, csendben emésztgetve a hallottakat.
- A csodák világában élünk - mondta végül halkan Aurel. - Valaki odafent egy második esélyt adott neked. Tiszta lappal indulhatsz újra. A kérdés az, mihez kezdesz most?
Desharik felsóhajtott.
- Tiszta lappal - azt nem gondolom. Ahhoz túl sok mindent követtem el, amiket már nem tudok jóvátenni. Csak megpróbálhatom. Nem vagyok többé, nem lehetek többé paladin, megszegtem eskümet, elbuktam. De már gonosz sem vagyok, hanem valahol a kettő között. Keresztúton állok. Azt biztosan tudom, hogy az első vámpír, akivel találkoztam, rám támadt. Az első ember viszont, noha minden oka meg lett volna rá - és itt Ederára pillantott -, nem emelt rám kezet. Ahogy ti, többiek sem tettétek. Sok mindent kell helyrehoznom, és még többet már sosem tudok. - Elhallgatott egy pillanatra, mintha döntésre jutna magában, majd folytatta. - Azt hiszem, elmegyek a tisztánlátókhoz és feladom magam. Ha valaki, Larden ki tudja majd sütni, mi legyen velem. De ha esetleg elfogadtok egy kardforgatót, veletek tartanék utatokon. Goldengrass a célod, nem igaz? - nézett Desharik Ederára. - Segítek neked Sarkalothyme legyőzésében, ha úgy akarod. Valamikor sárkányölő voltam. Ha nem, több mint megértem.
Mindenki Ederára nézett, várva válaszát.
- Aurel? - kereste Edera a paladin tekintetét. Aurel a bátyjára pillantott, szeme furcsán törött volt.
- Végre újra rád találtam. Nehogy azt képzeld, hogy hagylak elmenni. Gyere velünk Goldengrassba, és ha utána még mindig az Inkvizíció máglyájára vágysz... Szóval ezt majd akkor megbeszéljük. - Desharik szeme is elfátyolosodott, nagyot nyelt, majd bólintott.

~~~

- Zafra? Alturiak? Nos? 
A fogadóban ültek, terített asztal mögött. Alig két napja voltak itt ugyanennél az asztalnál a Tűzhegyre készülődve. Robin ugyanúgy tálalta fel az ételt, mint akkor, és Tim is ugyanúgy meg-meghúzta saját üvegét, mint akkor. Mintha ezer éve lett volna. De akkor még itt volt Torin csapata a szőke elffel és az életvidám ikerlányokkal. Itt volt a három csuklyás bajkeverő. Itt volt Martin kovács és a segédei, Mody és Stefan, hogy végeláthatatlan kártyacsatáik egyikét megvívják. Azóta szinte az egész világ megváltozott. Most újra itt van köztük Vynona. Velük van Zafra, aki végre megszabadult a hegy kötésétől, és minden vágya a távozás, lehetőleg Alturiak oldalán. S legvégül a csapatnak még egy tagja lett, a lehető legvalószínűtlenebb lehetőség, maga a képtelenség: Desharik. Aki egyébként csendben falatozott, és időnként kortyolt a borából, nem nagyon nézve senkire. Legkevésbé Robin kitűntető figyelme érdekelte, noha legbelül szíve összefacsarodott, állandóan magán érezve a kisfiú szemeit. Nem ártana elterelni a gondolatokat, vélte magában Edera és ismét megkérdezte:
- Nos?
Zafra és Alturiak egymásra néztek, majd bólintottak.
- Legyen - kezdett a történetbe a boszorkány. - Mint már mondtam odafenn, valamikor én is kalandozóként érkeztem ide. De nem egyedül jöttem. Alturiak akkor még ifjú harcos palánta volt, nem gondoltam volna, hogy évekkel később erdőjárásra adja a fejét.
- Megváltoztatott a Tűzhegy. Ahogy mindenkivel teszi. Rövidre fogva, együtt eljutottunk egész a belső teremig, ám ott az akkori varázsló fogadott minket. Nem ismertünk rá, nem értettük meg a verset, viszont rátámadtunk, amivel feljogosítottuk a harcra. Gyorsan elintézett minket. Zafrát egy kőhalom temette maga alá, nem tudtam rajta segíteni. Nem is fértem hozzá, köztünk állt a mágus. Mivel azt hittem meghalt, egyedül rohantam az ajtó felé, azt kívánva, hogy bárcsak kijussak innen. Ha akkor tudtam volna, hogy valójában élsz...
- Nem éltem - rázta meg a fejét Zafra. - Jól tetted, hogy elmenekültél, téged biztos nem támasztott volna fel az öreg. De mivel én mágus voltam... ráadásul rettenetesen kíváncsi...
- Rá tudott venni, hogy tudni akard a hegy összes titkát! - Nasta félrehajtott fejjel nézett az asszonyra. - No lám...
Zafra szomorú félmosollyal válaszolt.
- Sajnálom...
- Á, én is ugyanezt tettem volna a helyedben - vigyorgott rá a tolvaj.
- Szóval így lett belőlem a Tűzhegy varázslója. De hogy Alturiakből hogyan lett erdőjáró...
- Nem találtam a helyem többé az emberek közt. A lelkiismeretem és az emlékek elől menekültem a vadonba. Végre jobban éreztem magam, rájöttem, hogy ott van a helyem. De sosem tudtam elfelejteni azt a vadóc, kócos hajú kis boszorkányt, akit nem tudtam megmenteni akkor. - Egymásra néztek. A többiek zavartan hallgattak.
- Nos, és hogyan tovább? - törte meg a csendet Aurel. Edera hálás volt a témaváltásért.
- Azt hiszem, ideje elindulnunk Goldengrass felé. Desharikkal és Zafrával az oldalunkon több mint elég esélyünk van már…
- Goldengrass? - kapta fel a fejét Zafra. – Azt hittem, a vámpír csak viccel. - Desharik egy bosszús pillantást vetett rá, de nem szólt semmit. - Tudjátok ti, mibe vágtatok?
- Nem, de mi másért van velünk egy orákulum, minthogy megmondja? - kacsintott rá Edera.
Az asztal körül felcsapott a nevetés.

~~~

Mielőtt elindultak volna a határ felé, még egyszer felszerelkeztek. Most már nem kellett fizetni Zafra kimeríthetetlennek tűnő arzenáljáért, így könnyű volt a válogatás, bár enyhén bizsergett a tarkójuk, ahogy eközben két familiáris tekintetét magukon érezték. Nasta többé egy ujjal nem nyúlt a krémszínű macskához, aki viszont felháborodottan követelte magának a simogatást. A boszorkány úgy döntött, nem viszi magával őket.
- Valójában tényleg macskák. A helyhez ragaszkodnak, nem az emberhez, nem éreznék jól magukat az úton - és a többiek nem tudtak elég hálásak lenni a döntésért.
Végül egyedül Desharik nem talált magának való vértet és kardot. Vámpírként nem volt ezekre szüksége, viszont Zafra felszereléséből semmi sem nyerte meg igazán tetszését. Ahogy gondterhelten válogatott közöttük, Aurel félrevonta, kezében a feneketlen zsákkal.
- Ezeket megőríztem, magam sem tudom, miért. Talán, hogy emlékezzek arra, milyen voltál azelőtt... mielőtt...
- Értem, kisöcsém. - Desharik ránézett Aurelre. - Bár jóvá tudnám tenni, mit tettem... Mit tettem anyánkkal... nővérünkkel, kisöcsénkkel... veled... A családdal, akit a világon a legjobban szerettem...
- Azt hiszem, ezek talán némi segítséget nyújtanak majd a jóvátételben - szólalt Aurel rekedten, majd kivette a zsákból Desharik sárkánypikkelyes vértjét, ami annak a vörös sárkánynak a pikkelyéből készült, akit még ő ölt meg a Tűfok-hegynél, majd letette az asztalra dermedt fivére elé. Ezek után kivette azt a két kardot, amiket Desharik forgatott paladinként hosszú időn át; a Sárkányölőt, amit a rendtől, és a LeMarten családi kardot, amit pedig apjától kapott az Avatásakor, és a markolatuknál fogva átnyújtotta neki. Bátyja hosszú ideig csendben nézte őket, majd lassan öccsére emelte pillantását szólásra képtelenül.
- Hiszek benned, bajtárs - szólt halkan Aurel.
- Megszolgálom. Esküszöm.
Kezük összeért a családi fegyver felett.

Romos kúria a dombok között

A társaság csendben lapulva figyelte, ahogy a reggel nap első sugarai elérik a házat. Békésen, nyugodtan állt a hatalmas gesztenyefák között, méltósággal viselve az enyészet pusztítását falain. Ám Aurel a fejét rázta.
- Ne higyjetek a látszatnak. A házból árad a gonosz jelenléte. Desharikon kívül még legalább tucatnyi vámpírt érzek.
- Vynona? - kérdezte fojtottan Nasta. Aurel a fejét ingatta.
- Nem is tudom... Valahogy ködös... Rendben, felkészültetek? Nasta, lopózz oda, keress csapdákat. Alturiak, fedezd az árnyékból. Menj!
A két férfi szellemként tűnt el előttük. Aurel és Edera egymásra néztek, és tovább várakoztak. Edera próbálta kitalálni merre lehetnek társai, de ha egy tolvaj és egy ranger el akarnak tűnni szem elől, akkor csak varázslattal lehet a nyomukra bukkanni. Hirtelen előtűnt Nasta alakja egy pillanatra, ahogy a bejáratnál álló két óriási kőváza egyikéről szerelt le egy vékony drótot. Fejét visszafordítva a fák felé biccentett: tiszta a levegő, és újra eltűnt az árnyékban. A druida és a paladin, amilyen csendben lehetett, leereszkedett a kapuhoz. Hátukat a bejárat két oldalán a falnak vetve bólintottak egymásra. Edera csendben pár védővarázslatot mormolt magukra. Nasta megint előbukkant, hogy a kapu zárjával bíbelődjön. Kikerült egy zárcsapdát, majd halk kattanás, és az út szabaddá vált befelé. Csendben beosontak. Tágas előtérben találták magukat, középen két oldalt lépcső vezett fel az emeletre, jobbra és balra is szobák nyíltak. Várakozásuk ellenére üresen tátongtak, pár romos bútoron kívül semmi nem volt bennük. Ugyanígy jártak az emeleti szobákkal is, majd a konyhával, kamrával. A ház kihalt volt.
- Itt valami nagyon nem stimmel. A gonosz itt van, érzem - morrant Aurel. - Valamit figyelmen kívül hagytunk. Rejtekajtók?
Nasta bólintott és újra körbejárta a házat. A földszinti előtérben megtorpant, és figyelmesen nézte a padló mintázatát.
- Maskra, hiszen pont rajta állunk! Menjetek csak arrébb! - Letérdelt, kezével végigsimított a padló repedésein. Az egyiknél megtorpant, és enyhén megnyomta. Kattanás hallatszott, és a lábuk előtt félrecsúszott egy jó másfél négyzetméternyi darab. Keskeny létra vezetett lefelé. Odalentről áradt feléjük a fenyegető sötétség. Aurel rövid vizsgálódás után némán ránézett Alturiakra, majd két ujjával a saját szemére mutatott, jelezve, hogy maradjon, őrködjön. A ranger bólintott és behúzódott az árnyékba. A többiek óvatosan elindultak lefelé. Egy borospince folyosóján találták magukat. A fal mellett mindkét irányban hordók végtelen hosszú sora kígyózott.
- Miért nekünk kellett volna hozni a bort, ha akár egy egész kereskedést is nyithatna belőle?– morogta Nasta.
- Jobbra vagy balra? - kérdezte suttogva Edera, figyelmen kívül hagyva Nasta megjegyzését.
- Egyelőre semerre, senki nem mozdul! - Nasta gondosan leszerelt egy lábuk előtt húzódó csapdát. - Trükkös... Nézzük csak, mi van jobbra... - Gondosan végigmérte a legközelebbi hordókat, a padlót, és egy lépést tett előre. Életét Aurel villámgyors reflexének és erejének köszönhette. Lába alól szabályosan eltűnt a padló. Nem beszakadt, eltűnt. Helyette egy órási gödör tátongott, Nasta benne lógott, fél karját acélkapocsként tartotta Aurel.
- Hogy a majom fattyának... - suttogta a tolvaj. - Ezt jól bekaptam... A paladin könnyedén kihúzta a mélységből és letette maga mellé a földre. Nasta lehajolt és gondosan szemügyre vette az imént hatástalanított csapdát. Sziszegve eresztette ki a levegőt a szájából.
- Hát ezzel nem fogok dicsekedni a céhben. Pont az előző szétszerelésével élesítettem be a másikat... - A másik kettő szó nélkül hagyta annyiban a dolgot. Tudták, hogy a tolvajukat ilyen trükkel nem lehet többé átverni. Megfordultak és a másik irányba indultak. Nasta teljes figyelmével a csapdák keresésre koncentrált. Több hasonló meglepetésben már nem volt részük, hála figyelmének. Végül a hordók sora végetért, a pince balra kanyarodott és egy kör alakú szobává szélesedett. Két kecskelábú asztal állt két oldalt, körülöttük padokkal, az asztalvégen székkel. A falak mellett polcok, rajtuk régi boros üvegek porosodtak. Az egyik asztalnál csuklyás, köpenyes alak üldögélt. Fejét előrehajtotta, testét a köpenye rejtette. Előtte az asztalon egy üveg bor és egy kupa állt, egy égő mécses mellett. A három kalandozó közelebb lépett. 

Eközben Alturiak csendben, türelmesen várakozott az árnyékban, a lépcső alatt. Ösztönei azt súgták, hogy a tolvaj messze nem derítette fel az összes rejtekajtót. Hirtelen zajt hallott odafentről, halkan nyikorgott felette a lépcső. Az üresnek hitt emeletről három vámpír ereszkedett alá lassan, és megálltak a pincelejárónál. Alturiak kilépett a lépcső alól és egy mozdulattal levágta a neki háttal álló legközelebbi vérszívó fejét. Ám ezzel álcája is eltűnt, a másik két vámpír vicsorogva rontott rá. Az erdőjáró megérintette kardján a kristályt, és hirtelen éles fény töltötte be az előcsarnokot. A vámpírok égő fáklyaként zuhantak a földre. Ahogy a fény eltűnt, az emeletről nehéz tömeg zuhant a nyakába. Alturiak előre esett, kardját belejtve a pincenyílásba. Lendületét gurulással fékezte, majd felpattant és hátraperdült előrántva tőrét. Ismerős arc és kék szemek meredtek rá, szőke haját fekete szalaggal fogta hátra. De nem Aurel volt. Pillanatnyi meglepetését kihasználva a vámpír lord rárontott. Bár az erdőjáró fürge és gyors volt, közelharcban nem volt ellenfél Desharik számára. Hamarosan pengéjétől megválva egy karkulcs szorításában találta magát. A vámpír hátulról kíméltelenül a torkába harapott. Alturiak kétségbeesetten csapta hátra a fejét. Mozdulata annyira váratlan volt, hogy a Desharik egy pillanatra kiengedte a szájából áldozatát. Alturiak belevágta könyökét ellenfele bordái közé, és egy újabb életmentő pillanatra enyhült rajta a szorítás. Minden erejét összeszedve kitépte magát a halálos ölelésből, és fejjel előre a pincelejáróba vetette magát. A szerencse továbbra is mellészegődött, így nem zuhant tovább Nasta vermébe. Bukfenccel tompítva az esését, menetközben felkapta kardját és hátrafordult, várva a támadást. Nyakából vékony csíkban szivárgott a vére. Desharik azonban csak leguggolt a lejáró mellett, kezével megtörölve orrát. Megnézte a tenyerére kenődő vérét, majd levigyorgott a ziháló Alturiakra.
- Nem is rossz egy erdőjárótól. - Bekapta a száját, Alturiak rajta maradt vérét ízelgetve. - Hmm... tényleg nem rossz. Nem is tudom… Talán csatlakoznál a barátaidhoz, még a végén lemaradsz a lakomáról. Ne aggódj, hamarosan jövök én is. - Alturiak fejét a pince vége felé kapta, egy pillanatig hallgatózott, majd ahogy vérveszteségétől telt, nekilendült, menetközben lecsatolta gyógyitalát övéről, futtában lehajtva. Lépései egyre gyorsabbak és ütemesebbek lettek. Desharik két ujjal intett utána, arcán gúnyos mosollyal. 

Aurel, Edera és Nasta lassan lépett a fáklyákkal megvilágított szobába. A köpenyes alak arcát inkább elrejtette, mint megvilágította az asztalon álló mécses fénye.
- Ki vagy? - kérdezte Nasta. Az alak hirtelen felemelte fejét, hátraengedte csuklyáját. Vynona édes arca mosolygott rá.
- Ejnye, hát nem ismersz meg, kedvesem? - Nasta sápadtan nézett rá vissza. Nyelt egyet.
- Vynona...
- Ugyan, mire ez a nagy mélabú? Nem a lakomára jöttetek? - a lány elmosolyodott, vámpírfogai kivillantak a szájából. - Hidd el, sokkal jobban érzem magam, mint nyomorult emberként, szánalmas mágusként szédítve a világot és magamat. Most sokkal nagyobb az erőm, és sokkal szabadabb vagyok! Desharik megszabadított minden nyavalyás kötöttségtől!
- Azt látom - suttogta a fiú.
- Hidd el, hamarosan te is megérted majd.
- Belőlem nem lesz vámpír - mondta rekedten Nasta.
- Ugyan már, ne csacsiskodj! Én sem akartam az lenni, de Desharik megmutatta nekem, milyen is ez a világ valójában. Örökké hálás leszek neki ezért! De azt hiszem, túl sokan vagyunk, a másik kettőre nincs szükség! Öljétek meg őket! - parancsolta Vynona. Az üvegtartó polcok hirtelen félrecsúsztak, és vámpírok vetették elő magukat. Az emberek felvették a harcot. Alturiak nem sokkal ezután ért hozzájuk, és habozás nélkül bekapcsolódott a küzdelembe. Edera hátrahúzódott a sarokba, lehunyt szemmel koncentrált, majd elsuttogta az előző éjszaka megtanult idéző varázsigét. Hirtelen portál nyílt meg előtte és egy tűzelementál lépett ki rajta. Körülnézett, megérezte Edera parancsát, és a vámpírokra vetette magát. A lény megjelenése eldöntötte a küzdelmet. Hirtelen Desharik hangja szólalt meg a hátuk mögött.
- Ejnye, nem egy váratlan vendég? Mindig elrontják a lakomát. Máskor ragaszkodni fogok a meghívóhoz. – Fejét feddően rázta meg. - Kisöcsém? Edera? Látom, szépségem, határozottan fejlődsz. Tűzelementál, hmm. Vajon milyen meglepetéssel jössz legközelebb?
- Desharik? Úgy látom, pillanatnyilag kifogytál a követőidből. Talán rendezhetnénk ügyeinket, te meg én - Aurel felemelte kardját.
- Uram, vigyázz! - kiáltotta Vyvona. Közöttük állt a csapat és a tűzelementál. Vynona készen állt a harcra, ám Desharik felmérte a helyzetet és villámgyorsan határozott:
- Jól tudod, hogy ne tudsz ártani nekem. De talán majd máskor Aurel. - Kedvesen rámosolygott Vynonára. - Ennyi volt tündérem. Élveztem az együttlétünket - itt rákacsintott Nastára -, de tovább sajnos már nem vagy hasznomra. Feltartod még őket utoljára a kedvemért?
Hirtelen villanás, Desharik denevérré változva elröppent. Reménytelen volt követni.
- Kérlek, ne hagyj itt! - sikította Vyvona, és ura után lendült. Ám hangja elakadt, ahogy megakasztotta valami a mozgásában. Lenézett és meglátta a szívéből kiálló karót. Csodálkozva és fájdalommal nézett Nasta szemébe, majd összeesett. A fiú letérdelt mellé, és könnyeivel nem törődve simította el a halott lány arcából a haját. A többiek csendben álltak meg fölöttük, némán osztozva a gyászban. Végül Aurel megszólalt.
- Nasta...
- Hagyjál lógva - suttogta a tolvaj.
- Nasta, azt hiszem értem már, miért nem éreztem tisztán Vynona gonosz jelenlétét. – folytatta mégis Aurel. - Nem volt még teljesen átfordítva.
- Mi van? Mit beszélsz?!
- Sok mindentől függ, kiből mennyi idő alatt lesz vámpír. Saját hajdani természetétől, a hajlandóságától, az átfordítójának erejétől. Azt hiszem, Deshariknak még nem volt elég ideje a teljes átalakítására, hiszen végig szorosan a nyomában voltunk.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Azt - felelte lassan a paladin -, hogy lehet még esély a feltámasztására. Visszahozhatjuk magunk közé. Emberként.
Mintha bomba robbant volna közöttük. Mindenki tátott szájjal bámult a paladinra majd Vynonára.
- Lehetséges ez? - jutott szóhoz végül Edera.
- A csodák világában élünk, mi nem lehetséges? - mutatott a békésen álló, utasításokra váró tűzelementálra a paladin. - Jut eszembe, tényleg hatásos meglepetés volt...
- Ne az elementálról hablatyolj, hanem Vynonáról beszélj! Hogy lehet feltámasztani?! - ragadta meg Aurelt Nasta.
- Azt nem tudom. A tisztánlátóknál voltak ugyan erről könyvek, de mivel ugye a rendház könyvtára leégett... Attól tartok, ezt a tudást máshol kell keresni.
- Én azt hiszem, tudom is, hogy hol - szólalt meg csendesen Alturiak. - Persze egyáltalán nem lesz könnyű odajutni.
- Mi lenne az? - kérdezte Edera.
- Nem mi, hanem ki. A Tűzhegy orákuluma. Ha valaki tudja a választ, ő biztosan.
A három másik merev arccal nézett egymásra. A Tűzhegyben volt a Királyság, de talán az egész Világ leghírhedtebb útvesztője. Sokan benne vesztek már, a pár kevés túlélő viszont hihetetlen gazdagsággal távozott. Akármilyan szerencsével jártak is, többé senki sem tért vissza.
- Át kell jutni az útvesztőn, és meg kell találni az orákulumot. De ez még a könnyebbik része. Az igazi nehézsége a Tűzhegynek, hogy rávegyük az orákulumot: válaszoljon is nekünk.
- Van más lehetőségünk? - kérdezte Edera.
- Sajnos, nincs - rázta a fejét Alturiak. Edera ránézett társaira és mindegyikkel csendben összebólintott.
- Rendben hát. Irány a Tűzhegy.

~~~

Greenmedow

Pár nappal később megérkeztek a Tűzhegy lábához. A hegy a rajta növő vörös színű növényről kapta a nevét, ami sehol máshol nem volt megtalálható. Nem messze tőle a dombokon egy kis falu terült el, Greenmedow. Alturiak tanácsára itt álltak meg pihenni és felszerelkezni. A helyet kedélyes, békés emberek lakták, aki hamar elirányították a társaságot a falu végén álló fogadóhoz.
- Keressétek Zafrát a Két Oroszlánban, ő mindenben segíteni fog - mondta egyikük egy csacsit vezetve, hátán liszteszsákokkal. Hamarosan meg is érkeztek. A fogadó leginkább egy udvarházhoz hasonlított, szárnyas kapuja felett két ágaskodó oroszlánnal.  A kalandozók beléptettek a kapun át a belső udvarra. Jobbra és balra egy-egy ajtó nyílt, az előbbi előtt asztalok és padok sorakoztak, itt volt a fogadó. A másik oldalon lehetett a bolt, ahol a tulajdonos a felszereléseket árulta. Ahogy Nasta jobban megnézte, észrevette, hogy nincs rajta kilincs. Elgondolkodva továbbléptetett.  A bolt mellett volt a kovácsműhely, ahonnan nagy kalapálás hallatszott: dagadó izmú mester dolgozott segédeivel, vörös hajára, arcára és csupasz felsőtestére kiült a korom és az izzadtság. Majd a most üres istálló következett, és végül különböző gazdasági épületek, míg jobboldalt a fogadó mellett a konyha és a fürdők nyíltak az udvarra. A fürdő mellett lépcső vezetett fel az emeletre. Az udvar közepén egy kerekes kút állt, mellette széles itató. Az ablakokat elborították a piros és fehér színben nyíló virágok, de jutott belőlük bőven az L alakban körbefutó emeleti folyosóra és a tornácra is. Hátul, az udvar végében a függőfolyosó alatt újabb kapu nyílt, ahonnan a domboldalon egészen a folyópartig lefutó karámba lehetett látni, békésen legelésző tehenekkel és lovakkal. A kalandozók leszálltak a nyeregből, és Alturiak egy kócos hajú fiú segítségével bevitte őket az istállóba. A többiek átmentek az asztalok között, és benyitottak a fogadóba. A helyiség jobbára üres volt, csak három köpenyes férfi ült az egyik sarokban, látszott rajtuk, hogy ők is kalandozók. Halkan tárgyaltak egy papírdarab felett. A pult mögött állt a hely tulajdonosa. Kedves, megnyerő asszony volt, harmincas évei elején. Sötétbarna haját rövidre vágva viselte, kék szemével barátságosan nézett az új jövevényekre. Letette a kancsót, amibe idáig sört töltött, és feléjük fordult.
- Az istenek hoztak vándorok. Zafra vagyok. Mivel szolgálhatok? – kérdezte tőlük.
- Szállásra, forró fürdőre és felszerelésre lenne szükségünk – mondta kimerülten Edera.
- Akkor a legjobb helyen vagytok. Hány szobára van szükségetek?
- Kettő elég lesz. Van még egy társunk, ő a lovakat intézi éppen. Nincs esetleg pap a faluban? A társunk sajnos megsebesült és még mindig elég gyenge, helyreállító igére lenne szüksége.
- Csak nem vámpír harapta meg? – Aurel összeszorította a fogát, Edera csendben bólintott. - Pap ugyan nincsen, de helyreállító tekercset nálam is tudtok venni. Utána még egy nyugodt alvás, és rendbejön a társatok. Gyertek, máris mutatom a szobákat, fent vannak az emeleten. Tim – kiáltott le az asszony a pincébe -, vedd át a pultot, és ha megint iszol a sörös kancsóból, letöröm a derekadat!
A mélyből válaszul felháborodott morgás hallatszott. Zafra szeretetteljesen elmosolyodott, majd kulcsokat vett elő és felvezette a társaságot a lépcsőn. Egy masszív ajtón át kijutottak a függőfolyosóra, ami a ház oldalában futott végig. Jobb kéz felé ajtók és ablakok mellett haladtak el. A folyosó végén Zafra megállt és kinyitotta a szobáikat.
– Parancsoljatok. A fürdők pont alattunk vannak, innen is le tudtok jutni. Megyek a konyhára és szólok a vacsoráról. Ha valamire szükségetek van, megtaláltok a fogadóban vagy szóljatok Robinnak, a lovászfiúnak.
- Felszerelést hol tudnánk venni? – kérdezte Nasta.
- Lent a boltban - mutatott átlósan Zafra a másik oldalra. -  Most ugyan zárva van, de amikor kívánjátok, átmegyek veletek és kinyitom. – Kedvesen rámosolygott a fiúra.
- Biztos vagyok benne, hogy megvárod, amíg én megyek be veletek.
A tolvajnak hirtelen meg kellett köszörülnie a torkát. Aurel ráejtette kezét Nasta vállára.
- Ó, nélkülem egy lépést nem tesz sehova - ezzel megszorította a kezében tartott vállat, amire annak tulajdonosa felszisszent.
- Nagyszerű. Akkor később találkozunk – biccentett barátságosan Zafra és visszament a folyosón. 

Néhány órával később a kalandozók felfrissülten lépkedtek Zafra nyomában az udvaron át a bolt felé. Alturiak nem tartott velük, inkább lepihent. Még mindig lábadozott Desharik harapásából, és képességei is lecsökkentek. Ellátta őket utasításokkal, hogy milyen nyilakat vegyenek, azonban vértre és új fegyverekre nem volt szüksége, teljesen megfelelt neki a sajátja. Így hát nélküle álltak meg az ajtó előtt és várták, hogy az asszony kinyissa nekik. Főleg Nasta érdeklődött. Különös ajtó volt, ahogy a félelf korában már észrevette, sehol nem volt rajta kulcslyuk, viszont középen gyönyörűen faragott oroszlánfej díszlett. Zafra nem vett elő kulcsot, csak megnyomta az oroszlán sörényének pár tincsét. Az ajtó kinyílt, és ők beléptek. Ugyanakkora területű helyiségben találták magukat, amekkora a fogadó a másik oldalon, ezt azonban üzletként rendezték be. Két fal mellett polcok és szekrények sorakoztak, megrakva tekercsekkel és bájitalokkal, míg a másik oldalon különböző fegyverek, páncélok és vértek hevertek. Több nagy asztal is helyet kapott, székekkel együtt, hogy könnyebben lehessen tanulmányozni a tekercseket és a könyveket. Az ablakokon át besütő délutáni nap fénye megvilágította a földre festett pentagrammát.
- Hű a mindenit! – füttyentett Nasta. - Ez aztán felszereltség!
- Köszönöm – nevetett Zafra. – Akik visszatérnek a Tűzhegyről, nekem adják el a szerzeményeiket, és persze vannak más forrásaim is. A vörös Martin kovács is tud egy-két mágikus fegyvert készíteni. Nem lehet elég felkészültnek lenni az útvesztőhöz. Nos, nézzetek körbe, mire van szükségetek.
A társaság szétszéledt. A paladin a fegyvereket nézte át, Edera a papi varázslatok és a bájitalok között válogatott, míg Nasta a különböző mágikus tárgyakat szemlélte meg alaposabban az egyik üveges tárló felé hajolva. Hirtelen az üveglapra ugrott egy krémsárga cirmos, és rózsaszín orrocskájával beleszimatolt a félelf arcába.
- Hát te? – csodálkozott rá a fiú. A cica dorombolva hozzátörleszkedett, várta a simogatást. Borostyánszínű szemei kéjesen húzódtak össze, ahogy Nasta a füle tövét vakarta, majd karmaival dagasztani kezdett, fülsértő hangot adva az üveglapon.
- Felébredtél, lustaság? – nézett rá nevetve Zafra. – A barátodat hol hagytad?
A cica felnyávogott az egyik polcra, ami előtt a druida vizsgálódott. Edera meglepetten meredt az előtűnő karcsú, sötétszürke bundás testre, és a fensőbbségesen rápillantó smaragdzöld szemekre. Megesküdött volna, hogy az üvegeken kívül az előbb még semmi más nem volt előtte. Összevont szemöldökkel jobban szemügyre vette a jószágot. A macska leült, farkát elegánsan maga köré kanyarította és feltűnően nem vett tudomást az emberről.
- Mennyei pitypang… - suttogta a druida. Hátrafordult és odalépett Nasta mellé, aki az azóta már a hátára fordult cica hasát dögönyözte. Zafra barátságos mosollyal figyelte a lányt.
- Tetszenek? – intett feléjük.
- Hiszen ezek familiárisok!
- Remek egerészek – mondta derűsen Zafra. Edera levegő után kapkodott.
- Hogy kerültek ide? Ráadásul egyszerre kettő?
- Igazság szerint együtt jöttek. Pár éve egy mágus csoport próbálta meg a Tűzhegyet. Sajnos csak a familiárisaik jöttek elő. Erősen vonzódnak a mágikus tárgyakhoz, így beköltöztek hozzám. Jól megvagyunk. Nagyon nem kell etetni őket, és vigyáznak a helyre, ha nem vagyok itt.
- Azt meghiszem – suttogta a druida.
- Nos – váltott témát Zafra – ha jól sejtem, ti is megpróbáljátok a Tűzhegyet. Biztosak vagytok benne? Az útvesztő nem egyszerűen veszélyes, maga a leselkedő halál.
- Muszáj – mondta Aurel letéve egy díszes markolatú kardot. – Beszélnünk kell az orákulummal.
- Á, szóval titeket nem a hegy kincsei érdekelnek? – nézett meglepetten Zafra.
- Azt azért nem mondtuk – szólt bele Nasta. Az asszony elnevette magát.
- Tudnál segíteni nekünk? – kérdezte Edera. Zafra csodálkozva körbeintett a bolton – ez nem elég?
- Tanáccsal? – Edera maga sem tudta mit várt. Zafra félrehajtott fejjel lágyan ránézett, majd a többiekre. Döntésre jutott.
– Gyertek, üljetek le az asztalhoz – intett a kezével, majd hátrament az egyik könyvespolchoz. A kalandozók az asztal köré telepedtek. Zafra leemelt egy vastag bőrcsatokkal összefogott könyvet, visszajött és letette eléjük az asztalra. – Itt van leírva mindaz, ami valaha is kiderült a Tűzhegyről. - Lepattintotta a csatokat, és kinyitotta a könyvet. Az első oldalon ez állt:

- Ez mit jelent? – kérdezte Aurel. Zafra tanácstalanul felhúzta a vállát.
- Gondolom be kell járnotok az útvesztőt, és ha túléltétek, megtaláljátok az orákulumot, akármi legyen is az. De nem is ez a fontos. A könyv azt írja, hogy él a hegyben egy varázsló, a labirintus mestere. Ő irányít mindent, helyezi el a csapdákat, adja a rejtvényeket, és a kalandozók a megfejtéseik alapján jutnak tovább - vagy a halálba. Nem csak erő és kitartás, hanem ész, és jócskán szerencse is szükséges ahhoz, hogy valaki végigjusson az útvesztőn. S fontos az összetartás is. Akit elvakít a kapzsiság, annak bizony nincs esélye. De akinek sikerül, nagy gazdagság vagy tudás vár rá, kinek mi a szíve vágya. Aki viszont egyszer kijutott a hegyből, tíz évig nem térhet vissza. Már ha van olyan őrült, hogy újra belevágjon.
- Miért nem? – szaladt fel Nasta szemöldöke a homlokára. A krémsárga familiáris időközben az ölébe telepedett és ott dagasztott békés képpel.
- Nem is tudom. Gondolom, hogy ne tudjon a már ismert helyeken újra végigmenni.
- Mire számíthatunk? – kérdezte Aurel.
- Veszélyre, csapdákra, rejtvényekre, és még több veszélyre. Biztosan ezt akarjátok? Olyan fiatalok vagytok még, előttetek az élet - nézett végig rajtuk Zafra.
Nasta szeme felcsillant.
- Veszély, csapda, rejtvény? Mi kell ennél több?
- Némi józan ész – morrantott a lovag. Edera továbblapozott a könyvben és megállt egy furcsa kristálynál.
- Ez micsoda? - kérdezte.
Zafra odanézett.
- A hegy valaha a törpék egyik lelőhelye volt. Az eredeti alagutakat ők vájták ki, miközben ezt a kristályt bányászták. Még ma is mindenhol megtalálható a hegyben. Talán nem árt, ha összegyűjtötök párat, lehet, hogy a varázsló is felhasználta őket a talányainál, legalábbis a kevés visszatérő ezt mesélte.
Nasta szemöldöke hirtelen a homlokára szaladt. A többiek furcsálló tekintete alatt végigkotorta zsebeit, erszényét, majd belebújt hátizsákjába.
- Elvesztettél valamit? - érdeklődött Aurel. Nasta fojtottan morrantott egyet, de nem válaszolt. Végül zsákja mélyéből elszedett egy medált, és diadalmas képpel letette az asztalra. Érdekes ékszer volt, a kör alakú bronzpántra forrasztott lángnyelv formájú foglalatban ugyanolyan kristály volt, amit a könyvben láttak. A kristály vörösen csillant meg a fényben.
- Ilyesmire gondoltál? – kérdezte tőle a tolvaj.
Az asszony álla leesett, döbbenten bámulta az ékszert. Jó pár másodpercig nem jutott szóhoz.
- Hát ezt meg hol találtad? - kérdezte végül nagy nehezen.
- Ha én arra emlékeznék – vont vállat a fiú. - Jó ideje nálam van, már régen el akartam passzolni, csak teljesen megfeledkeztem róla.
Aurel felhorkant.
- Van neked olyan holmid, amihez törvényesen jutottál hozzá?
Nasta lesajnálóan nézett rá vissza.
- Mit rinyálsz, most derült ki, hogy még a hasznunkra lehet!
Aurel összeszűkült szemekkel nézett rá.
- Na persze – mordult.
Zafra közben felocsúdott a meglepetéséből, és ezzel szerencsésen megállította a kettőjük között kirobbanni készülő vitát.
- Igen, én is azt hiszem, hogy a medál a hasznotokra lesz, bár a kristályt ékszerként megmunkálva még nem láttam  Valószínűleg az itt élő törpe klán készíthette eredetileg. Talán kulcsként használhatták a vers alapján, ki tudja? Azt tanácsolom, ragaszkodjatok hozzá, biztos jobban jártok vele, mint az a három az ő úgynevezett térképével – intett a fejével a fogadó felé. – És ha megfogadtok még egy tanácsot, ne nagyon keressétek a társaságukat, nem igazán bizalomgerjesztőek.
Aurel bólintott.
- Hát tényleg nem azok. Idáig érzem a gonosz természetüket. Köszönjük a tanácsaidat, nélküled sehol sem lennénk.
Az asszony rájuk mosolygott.
- Ugyanmár. Elég szörnyű az a hely amúgy is, és szeretném, ha ide jó szívvel gondolnátok.
Edera lenyelte a torkából a gombócot és némán bólintott.
- Te sosem próbáltad meg az útvesztőt? - kérdezte kíváncsian Nasta. Az asszony felkacagott.
- Én?? - megtörölte nevetéstől könnyes szemeit. - Nem nekem való az a hely.
Felálltak az asztaltól, összeszedték a szükségesnek gondolt felszerelést, majd Zafrával a nyomukban kiléptek az üzletből. Az asszony behúzta az ajtót, majd elsietett a konyha felé. Edera megfogta Nasta karját.
- Tégy meg nekem valamit. Bármit is tervezel ma éjszakára – fejével a bolt felé intett – hagyd.
- Mi van? – nézett rá meglepetten a fiú.
- Komolyan mondom. Bár általában nem szokott érdekelni kit mitől és hogyan szabadítasz meg, de Zafrát piszokság lenne meglopnod, miután annyit segített nekünk.
A tolvaj megfogta Edera kezét és szinte gyengéden levette a karjáról.
- Mondok én is valamit neked. Soha ne keverj érzelmeket az üzletbe. Látom, kedveled a nőt, légy ezzel óvatosabb. – Elengedte a lány kezét és elindult. Edera utánakapott.
- Idefigyelj, azok a macskák nem közönséges állatok!
- Talán emberhúst esznek? – nevetett Nasta. Edera torkán akadt a válasz, nyelt egyet és jelentőségteljesen a fiúra nézett. Az hitetlenkedve mosolygott.
- Na ne…
- Csak hagyd ki, rendben? – A fiú két ujjal intett, majd dudorászva otthagyta. 

~~~

Estefelé Aurel nyitott az erdőjáró szobájába, hogy elhívja vacsorázni. Alturiaknak határozottan segített a restorációs ige és a kiadós alvás.
- Örülök, hogy jobban vagy – mondta Aurel, ahogy figyelte a másikat öltözködés közben. A nyakán a seb még mindig látszott – valószínűleg mindig is látszani fog – de amúgy teljesen egészségesnek tűnt. Alturiak ránézett, ahogy ingére vette a bőrvértjét, majd  felcsatolta alkarvédőit.
- Ne hibáztasd magad – találta ki a gondolatát. Aurel összeszorította a fogát. – Nem vagy felelős érte.
- Bárkivel találkozom...  aki a barátom lesz… mind megöli vagy átváltoztatja… - nyögte ki végül keservesen. Alturiak felcsatolta a kétkezes kardját, majd odalépett az ifjú lovaghoz és a vállára tette a kezét.
- Mindannyiunknak megvannak a magunk démonjai – nézett a szemébe. – Néha több is a kelleténél. Foglalkozz azokkal, amikkel tényleg érdemes. Mind tudjuk, mit vállaltunk, Vynona is, én is, a többiek is. A vámpír az vámpír. Ragadozó, aki újra és újra jönni fog, és ha tud, ölni fog. De gyűrűvel vagy anélkül előbb-utóbb kifogy a szerencséje, és akkor elkapjuk. Verd ki a fejedből, hogy elhagyod a barátaidat, azért, hogy megvédd őket. Egyedül teljesen felőrlődsz, és akkor ő győzött. – Megszorította a még mindig gyötrődő fiú vállát, majd odalépett a székhez és felvette a támlára vetett köppenyét. Szokása szerint mélyen a fejére húzta a csuklyáját, majd a kilépő Aurel nyomában behúzta az ajtót.

Desharik története

A fogadó időközben megtelt. Újabb kalandozó társaság érkezett meg, egy mogorva törpe harcos, egy elf íjjász és két vöröshajú ikerlány falatozott az egyik asztalnál. Az ikrek egyike féltő gonddal óvta lantját, a másik pedig mágus lehetett, de az övén lógó eszközökből látszott, hogy nem esik kétségbe egy-két bonyolultabb zár láttán sem. A többi asztalt  a falubeliek  foglalták el. Robin hatalmas tányérokkal egyensúlyozott az asztalok között, míg Tim az italokat szolgálta fel, időnként saját maga is meghúzva butykosát. A termet hangos nevetés, evőeszközök csörgése és beszélgetés zaja töltötte be. Végül a bárd befejezte vacsoráját és társai kérésére elővette hangszerét. A zajt hamarosan vidám muzsika és énekszó váltotta fel. A hallgatóság nagy tapssal fogadta egy-egy ének végét. Ederáék is befejezték a vacsorájukat. Eltolták maguk elől a tányérjukat, ki-ki saját italával foglalatoskodott vagy a zenét hallgatta. Nasta Aurelre nézett, aki alig evett valamit, és szavát sem lehetett venni egész este .
- De mélyre lógatod az orrod, úrfi. Talán könnyíthetnél a szíveden egy történettel. Elég régóta tartozol nekünk vele.
Aurel arcán megfeszült egy izom. Már nagyon régen várta ezt. Végül felemelte a fejét és végignézett a társain.
- Ez így igaz. De nem tudom, mennyire segít titeket az, ha megismeritek Desharik történetét. A mi történetünket. Az istenek tudják, az én kardomat jó párszor visszafogta már. De igazad van, enyveskezű barátom. Tartozom nektek vele.
Alturiak önkéntelenül is a nyakához nyúlt, és valamennyien a feneketlen zsákban pihenő Vynonára gondoltak. Mivel a zsák tartalma dimenzión kívülre esik, ezzel a test bomlását is sikerült meggátolni, efelől tehát nem szorítja őket az idő. Aurel gondolatai elkalandoztak, vissza a régmúltba, a gyermekkorba, mikor még minden tiszta, világos, és egyértelmű volt. Mikor boldog volt. Lassan elkezdett beszélni.

- Desharik a bátyám. Öt év választ el minket. Mindketten a Ches hónapjában, a Tavasz Ünnepén születtünk. Talán ezért értettük meg mindig annyira egymást. Talán ezért hasonlítottunk annyira egymásra. Kölyökként sokat játszottunk apánk birtokán, megcsináltuk az összes csínyt, amit csak lehetett, fára másztunk, a folyó zuhatagánál fürödtünk, birkóztunk, mindent, amit csak korunkbeli fiúknak adatik. Apánk paladin volt, gyakran távoljárt, de mikor itthon volt, sokat mesélt a kalandjairól. Mi persze tágra nyílt szemekkel hallgattuk őt, nem volt kérdés, mihez fogunk majd felnőttként. Desharik 14 éves korában a Királyvárosba került apródiskolába, és olyan hamar kitűnt társai közül, hogy a nádor kiemelte az akadémiról és magához vette. 17 évesen magával vitte az orkok elleni hadjáratba  Bátyám később elmondta, hogyha valami, akkor az a hadjárat megtanította mindenre. – Aurel a kezei között forgatta csészéjét, majd lassan folytatta a történetet. – Desharik nem csak a fivérem volt, hanem a példaképem, a mentorom, a hősöm. Megtestesítette mindazt, amit egy kavalier magának tudhat: erényt, bátorságot, hűséget, kitartást, a sárkányok és a démonok elleni örök harcot, ugyanakkor ravasz volt és leleményes, bármilyen vesztes helyzetet képes volt javára fordítani. Maguk az istenek is kavaliernek szánhatták. Fiatal kora ellenére több hadjáratban vett részt, ám lelkét sosem törték meg a harcok borzalmai, sőt, bölcsebbé tették. Nemcsak írtotta, értette is a bűnt. A gonoszt. Ő ölte meg csapatával a Tűfok-hegyi vörös sárkányt. Ez volt az első önálló küldetése.

Természetes volt, hogy én is apánk és bátyám nyomdokaiba lépjek. Sosem kívántam jobban mást. Sosem tudtam gazdálkodóként elképzelni az életem. De én nem kaptam olyan istenáldotta ajándékot, mint Desharik. Mindenért keményen, szívósan, kitartóan meg kellett küzdenem. Sokszor csak az ő képe segített át a gondokon. Sokszor, nagyon sokszor gondoltam azt, hogy otthagyom az apródiskolát. Ha ő nem lett volna, meg is tettem volna...

Aurel egyedül üldögélt a kihalt ebédlőben. Rövidre vágott haja, egyenruhája elárulja hol vagyunk: Királyváros Apródiskolájában. Meleg nyári nap volt, végetértek a vizsgák, ki-ki hazatért pár hétre családjához. Az akadémia jószerint kihalttá vált. A kamaszfiú fáradtan piszkálta maga előtt az ételt, nem is gondolt a hazatérésre, pedig apja halála után anyja eladta a birtokot és Királyvárosban vásárolt magának házat, hogy közelebb lehessen fiaihoz. Aurel tudta, hogy anyja ebéddel várja, legalább két napja, mégsem bírta rávenni magát a távozásra. Két napja történt a vizsga, két napja bukott meg csúfosan, talán végleg. Oda mindennek, az álmainak, az életének. Háta mögött kitárult az ajtó, és belépett rajta valaki. Aurel oda sem figyelt, csak a maga elé vetített képre gondolt, ahogy állt az emelvény tetején, teljes erejével küzdve a hirtelen rátörő páni rémülettel, és mégsem képes leugrani onnan... Keserves sóhajjal szakadt ki belőle a levegő.

- Ejnye kisöcsém, elfújod a tányérodat is! Hát ilyen nagy a mélabúd? – Aurel döbbenten kapta fel fejét a rég hallott, de olyannyira hiányolt ismerős hangra.

– Desharik! Hát te?! – felpattant székéből és bátyja nyakába borult. A fivérek szorosan átölelték egymást, majd Desharik hátratartotta öccsét, hogy alaposan szemügyre vehesse. Már majdnem egy vonalban volt a szemük, és közel azonos volt a felépítésük, noha az idősebb LaMartenen látszott, erősebb izomzattal bír karcsúbb öccsénél.

- Anyánk két napja vár haza öcsém – nézett a szemébe komolyan. – Hát nekem kell eljönnöm, hogy kirángassalak innét? Mi tart vissza, mondd? Aurel lehunyta a szemét.

- Gyáva vagyok, hogy is lehetnék képes a szemébe nézni anyánknak?

- Az enyémbe tudsz, nem igaz? És már nem is kell annyira pipiskedned, kölyök. – Aurel akarata ellenére elmosolyodott, eszébe jutva a régi emlék. – S gyávának sem ismertelek soha. Mondd el, mi történt.

Leültek az asztal mellé. Aurelből szaggatottan tört elő a vizsga. Az elmúlt két nap kétségbeesése. Bátyja a szemébe nézett.

- Na és előtte nem féltél soha a mélységtől?

- Mindig is tartottam tőle, elvégre nincsenek szárnyaim. Azok a hihetetlen ugrások... számomra mindig elképzelhetetlenek voltak.

Desharik bólintott, már mindent értett.

- Elmondok valamit kisöcsém, de ha eljár a szád, véged, értetted?! – újabb félmosoly váltott közöttük, újra a kölyökkori emlék képe tűnt fel. – Valójában varázslat volt rajtad.

- Dehát hogyan? Egy mágus sem volt a vizsgán!

- Nem hát, hiszen akkor gyanakodtatok volna. Valószínűleg egy csapdavarázslatot indítottál el valamikor a vizsga során, ami a legbensőbb, talán önmagad előtt is titkolt félelmedet hozta elő. Valójában az önismeretet erősíti. Most már tudod, félsz a magasságtól, tehát tudsz is ellene tenni. Lefogadom, hogy meg se nézted a bizonyítványodat.

- Minek néztem volna meg egy bukott bizonyítványt?!

Desharik felhorkant.

- Add csak ide azt a papírost! – Kivette a tartóból a tekercset és szétnyitotta. Egy pillanatig hallgatott, majd hangosan olvasni kezdett: - „Az apród minden vizsgán tökéletesen megfelelt. Javasoljuk, hogy a magasságban gyakorolja kontrollját.” – Desharik halvány mosollyal tartotta a tekercset, számítva arra, hogy öccse kikapja kezéből, ahogy ez meg is történt. Aurel hitetlenkedő ábrázattal olvasta el újra és újra. Desharik arcán a mosoly vigyorrá szélesedett.

- Hamarosan tudni fogod kezelni a félelmedet, és többé semmilyen pánik varázsige nem lesz rád hatással. De ha valaha is újra éreznéd, gondold el, mi is okozhatja, és tégy ellene. – Kicsit hallgatott, majd így folytatta. – Nézd, Aurel, nekem az istenek valamiért különös tehetséget adtak. A legkevesebb amit tehetek, hogy tudásom legjavával szolgálom meg ajándékukat. Te viszont foggal-körömmel, elsöpörhetetlen akaraterővel jutottál el oda, ahol most vagy. Te képes lennél akár egy hegy alól is kimászni, ha arról van szó. Ne becsüld le a saját képességeidet, jó páran örömmel cserélnének veled. – Aurel tágra nyitott szemmel nézett testvérére, aki elmosolyodott. - Most pedig gyere, anyánk vár minket. Hidd el, én sosem merném őt két napig váratni. – Felállt a székből, meglapogatta öccse vállát és megindult kifelé. Aurel, mintha álomból ébredne, követte bátyját.

Három évvel később 

Desharik suhintott egyet kardjával, megperdült és felkiáltott:

- Hajolj le! - Landren tüstént előrehajolt, és társa időveszteség nélkül vágott tovább kardjával. Landren háta mögött az ork fej nélkül hanyatlott le. A harc tovább folytatódott. Végül a két bajtárs fújtatva egyenesedett fel, körülöttük tucatnyi ork hullája hevert.

- Azt hiszem, ezzel végeztünk is – fújt még egyet elégedetten Landren. – További utasítások, parancsnok?

- Fésüljétek át még a maradék házakat, és szedjétek össze a sebesülteket. Hamarosan indulunk vissza Királyvárosba. - Landren tisztelgett és kiment a házból. Desharik körülnézett még egyszer, majd követte helyettesét. Kint a polgármester hálálkodva fogadta, ami érthető is volt, hiszen Desharik csapata legalább 30 orkot végzett ki pár óra leforgása alatt, akik a falut már több hete folyamatosan támadták. Desharik mosolyogva bólintott a neki, majd nyeregbe szállva várta Landren jelentését.

- Minden készen, uram, indulhatunk. – Desharik bólintott, elindította lovát, és a csapat kiléptetett a faluból.

- Szóval vissza a Királyvárosba – gondolkozott mellette hangosan Landren. – Ideje is volt már...

- Hogyhogy? – kapta oda fejét Desharik. Landren habozott egy kicsit, majd úgy döntött őszintén beszél.

- Rossz érzéseim vannak már egy ideje. Valami történt a nádorral. – Desharik kifejezéstelen arccal nézett rá. Sir Altrik mellett apródoskodott végig az ork hadjáratokban. Ha valaki ismerte, akkor az ő volt.

- Ne haragudj uram, de meg kellett mondanom. – Desharik megrázta a fejét.

- Landren, tudod jól, hogy Sir Altrik mellett lettem paladin. Amit mellette tanultam, sehol máshol nem tudtam volna megtanulni. Nélküle nem lettem volna az, ami vagyok. Olyan ő nekem, mintha az apám lenne. De... Megtanultam értékelni és elfogadni a megérzéseidet is. Nélkülük már jó párszor halott ember lennék. Ha azt érzed, valami gond van Sir Altrikkal, nem utasíthatom el anélkül, hogy utána néznénk. – Mosolyra húzta a száját. - S legalább hazaérünk az Avatásra is.

- Az Avatásra? – lepődött meg a helyettese. – Mióta érdekel téged... Csak nem Aurel avatása lesz?

- De bizony – Desharik most már vigyorgott. – Ki nem hagynám semmiért. Az istenek tudják, kiérdemelte a kölyök. – Ezzel vágtába csapott és a lovasok hamarosan eltűntek az úton.

~~~

A királyvárosi Sugárzó Szív rendházának ceremónia terme zsúfolásig megtelt nézőkkel. Szülők, családok jöttek el, hogy résztvegyenek az akadémián végzős fiaik legnagyobb ünnepén, az Avatáson, ahol paladinokká vagy pap-harcosokká avatják őket, hogy ezután kilépve a világba saját kardjuk erejével érjék el a teljes tagságot. A szerencsés keveseket neves paladinok fogadják szolgálatukba. Ezek közé tartozott Aurel is, kit maga a nádor kívánt soraiba, akárcsak a bátyját annak idején. Desharik anyja mellett állt, várva a pillanatot, mikor előre léphet, hogy hagyományosan ő kísérje öccsét az avatásra. Eredetileg ez az apa feladata lett volna, Lord LaMarten azonban már régóta csendben nyugodott a családi kriptában. Desharik körülnézett. Landrent kereste, aki még délután elment, hogy beszéljen a rendfőnökkel, Sir Ramonnal, kétségeiről a nádort illetően, de még mindig nem tért vissza, noha a másik kettő már elfoglalta helyét; a rendfőnök az Avatandók előtt, a Sir Altrik pedig a gyermekkirály mellett állt. Az alig tíz éves fiúcska látható élvezettel személte a sok fényes páncélt és fegyverzetet. A nádor mellé hajolva magyarázta el neki a különböző címerek jelentését. Immáron Aurelra került a sor. Az apród előrelépett, nyomában bátyjával, majd féltérdre ereszkedett a rendfőnök előtt, aki felavatta őt a hagyományok szerint. Lady Caroline LaMarten szemébe könnyek gyűltek. Bárcsak itt lehetne most a férje is... Sir Ramon mellé ekkor Sir Altrik lépett, és feltette évszázadok óta hagyományos kérdést Aurelnak:

- ...Kívánod-e hát Aurel LaMarten, hogy soraimba bebocsássalak, és ímigyen tudásod legjavával, a legjobb módon szolgálhasd az igaz ügyet?

Aurel egy pillanatig hallgatott, és mélyen a nádor szemébe nézett. Az idősebb férfi várakozásteljesen állt, kezében karddal, amit az ifjúnak adott volna, hogy azzal szolgáljon tovább. Nem akármilyen kard volt ez, varázsereje messziről érződött. Látszott, a nádor komolyan számít az ifjú paladinra. Aurel azonban még mindig nem szólalt meg, arcán döbbenet futott végig.

- Nos, fiam? – A tömegen feszültség lett úrrá, a két oldalt sorakozó paladinok némelyike összevonta szemöldökét. Mire vár hát ez a gyerek? Aurel érzékeit vizsgálta. A szabályok szerint, mindig mielőtt felajánlja szolgálatait, a paladinnak meg kell bizonyosodnia afelől, hogy nem gonosznak kínálja-e. Bár ez most teljesen formalitás volt, a belévert regula nem engedett. Amit viszont Sir Altrik felől érzett, nem volt tiszta, nem volt világos. Márpedig, ha valami nem világos, arra rávetült egy árnyék. Aurel határozott.

- Nem tehetem uram. – A tömeg felhördült. Desharik kővé merevedett mögötte. Aurel álmai beteljesedésének kapujában áll... Landren után már ő is kezdi?! Mi folyik itt?!

- Hogyan? – képedt el a nádor is.

- Nem tehetem uram –állt fel térdeléséből Aurel -, mert rendünk tiltja, hogy bármely tagja is a gonosz szolgálatába álljon. Így hát nem lépek soraid közé. – Aurel hangja mély visszhangot vert a teremben. Egy pillanatig döbbent csend támadt, amit hihetetlen kakofónia váltott fel. Már régebben suttogták a városban, hogy valami nincs rendben a nádorral, de erre a nyílt kihívásra senki sem számított, pláne nem ilyen formában. Aurel sápadtan, de határozott arccal nézett farkasszemet Sir Altrikkal.

- Hogy merészeled, apród?! – rivalt rá Sir Ramon. – Nem tudod, kivel beszélsz!

- De nagyon is tudja! – harsant fel egy hang. Landren volt az, akit egy fehér ruhába öltözött asszony támogatott be a terembe, a nő arcát csuklya védte a kíváncsi tekintetektől. Landren fájdalmas arccal kiegyenesedett, hasát tartó keze mögül még szivárgott a vér, vörösre festve a seb környékén a fehér tunikáját, bár látszott, igyekeztek korábban ellátni.

- Hiába kerestelek uram, egész délután - nézett Sir Ramonra. - De végül az igazságot megtaláltam. A fiú az egyetlen rajtam kívül ebben a teremben, aki még tudja, miféle lény ez! - Kezével rámutatott a nádorra, majd lehúzta nyakán a gallérját, és láthatóvá vált egy seb, egy harapott seb, amiből vékonyan vér csordogált. A tömeg megbénult. Ekkor a fehér ruhás nő hátraejtette csuklyáját, előtűnt gyönyörű arca, szőke fürtjei és hegyes fülei. Ha bármivel is lehetett volna fokozni a döbbenetet, ez a nő megtette: nem volt más, mint Lady Aerie, az avariel, a pap-archmágus, aki magának Gorion neveltjének, Bhaal ivadékának társaságában kalandozott egykor a Világban. A csendet kihasználva kezdett kántálni. Aurel tudta, hogy a szárnyas elf a létező legerősebb oldó bűbájt mondja el, ami az összes védő és álca varázslatot semlegesíti. Szavai végén a nádor körül a levegő hullámokat vetett, és mikor ezek első körei elérték Aurelt, az ifjú hátratántorodott: ekkora fenyegető gonoszsággal még sosem találkozott. Ahogy a körülöttük álló paladinokat is elérte a hullám, pillanatnyi döbbenetük múltával, egyszerre valamennyien elkezdtek kántálni, tovább gyengítve az álcavarázst:

- Láss tisztán, láss tisztán, LÁSS TISZTÁN!

Közös varázslatuk eredményesnek bizonyult: Sir Altrik felkiáltott és karjával eltakarta arcát. Majd rájött, hogy álcája eltűnt, így lassan leeresztette kezét, kiélvezve az oly régen várt riadalmat, amit megjelenése váltott ki. A jól ismert, bölcs ábrázat eltorzult, szemei teljesen megfeketedtek, száját széles mosolyra húzva mutatta ki rettenetes fogait. Sir Ramon ösztönösen visszahátrált a gyermekkirályhoz, aki kezeivel a trónjába kapaszkodott, szemét mereven a nádorra szegezte. A vámpír gúnyos arccal végignézett a dermedt tömegen.

- Lám-lám, a vitéz paladinok csak rájöttek nagynehezen az igazságra. De ha ez a taknyos kölyök és az elf szuka nem lett volna, sosem tudtátok volna meg, honnan ér titeket a halál. Úgyhogy jobb, ha FÉLTEK! – az emberek riadtan hátráltak. Altrik a mozdulatlan Aurelre pillantott.

- Nos, vitézem, te tudni fogod, ez a jutalmad a tisztánlátásodért! – villámgyors mozdulattal az ifjú felé szúrt a karddal. A fiú azonban, mintha transzban lenne, összezárta két tenyerét a pengén, megállítva azt jó pár centire az arca előtt. Rá már régen nem hatott a félelem ige. Egy gyors mozdulat, és a kard máris az ő kezében volt. Megragadva a markolatot egész fordulatot vett és követhetetlen sebességgel sújtott le a nádorra. Tökéletesen kivitelezett támadás volt, igazi élőhalott vadászhoz méltó, és a hátrhahőkölő vámpír arany-kék öltözékén széles véres vonalat húzott a kard. Altrik egy hátraszaltóval tért ki a következő támadás elől, majd odaugrott a még mindig a félelem ige alatt álló Sir Ramon mellé, egy pillanat alatt nyakát törte, hóna alá kapta a dermedt gyermekkirályt és egy hatalmas ugrással a terem egyik felső ablakában termett.

- Mindenesetre, ami az enyém, azt viszem. Lassú halált rátok! – átkozta meg még a tömeget, majd eltűnt. Desharik felrázta magát, és Landrenre nézett, aki az egyik padsorba kapaszkodott. Az visszabólintott rá.

– Jó harcot, bajtárs! - Desharik ekkor öccse mellé lépett, aki tekintetével már az ablakba való feljutás módját kereste és találta meg a fejük felett függő csillárban. A két LaMarten fivér egyszerre ugrott a tartókötélhez. Egymásra pillantottak. Teljesen egymagasak voltak, egyforma fehérbe öltöztek, az egyetlen különbség Aurel rövid tömör haja volt, amit Desharik megnövesztett és egy fekete szalaggal hátrafogott. Összebólintottak:

- Jó harcot, öcsém!

- Jó harcot, bátyám! – majd Aurel kardjával elvágta a kötelet és a csillár lezuhanó tömegét kihasználva felreppentek az ablakba, a vámpír után. Anyjuk könnyes szemmel suttogta utánuk: jó harcot, fiaim...

A fivérek a háztetőkön keresztül követték Altrik nyomát. Immáron nem volt nehéz: messziről érezték a jelenlétét, de amúgy is tudták hova tart; a saját házába, ami inkább beillett egy erődítménynek. Most már értették, miért... A kapu áttörhetetlen volt, de Altrik nem számított arra, hogy a háztetőn keresztül próbálják bevenni rejtekét. A LaMartenek az egyik tetőablak előtt álltak meg. Aurel kinyitotta a zárat és leugrottak a padlóra. Ebben a szobában nem volt senki, de a másikból hirtelen gyermeksikítást hallottak. Villámgyorsan az ajtóhoz ugrottak, és berontottak rajta. Altrik szorosan fogta a gyermekkirályt, aki kétségbeesetten próbált kiszabadulni. A vámpír ráhajolt a nyakára. Desharik nem gondolkozott sokat, egy hatalmas ugrással a nádorra vetette magát, egymásra hemperedve gurultak el. Altrik harapásra nyitott szája a királyfi helyett Desharikot érte. Desharik fel sem vette a sebet, talán észre sem vette. Megragadta valahai mentorát és ugyanazzal a mozdulattal, ahogy az a rendfőnököt, ő is a nyakát törte. A terem másik oldalán lévő kettős ajtó hirtelen feltárult és tucatnyi vámpír özönlött be rajta. Desharik öccsére kiáltott:

- Menj! Vidd a királyfit! - Aurel felkapta a gyermeket és az ablakpárkányhoz futott. Ahogy az ablakba lépett, visszafordult és látta, hogy Desharik oldalába nyílvessző fúródik.

– Ugorj, katona! – üvöltött rá bátyja, majd kitépte sebéből a nyílvesszőt és az elsőnek odaérő vámpír szívébe döfte. A következő mozdulattal kardjait előkapva megkezdte halálos táncát a vérszívók között. Aurel megfordult, és karjában a királyfival leugrott a szédítő mélységbe...

A fogadóban a bárd újabb zenébe kezdett. Aurel mély sóhajjal megitta csészéje tartalmát. Társai csendben nézték. Mindannyian tudták, hogy ekkor látta bátyját utoljára emberként. A paladin folytatta, miközben a vidám muzsika szólt a háttérben.

- Nem volt bennem félelem, pedig legalább kétszer olyan magasról ugrottam, mint annak idején az emelvény volt. Könnyedén földet értem, és visszavittem a gyermekkirályt a rendházba, ahol már biztonságban volt. Hamarosan Desharik csapata élén tértem vissza a nádor házához. Több órán át tartó véres csata árán jutottunk csak el ahhoz a teremhez, ahol fivéremet hagytam. A szoba tele volt a vámpírok tetemeivel, ám bátyámat sem élve, sem holtan nem találtam. Biztosra vettem, hogy győztesen távozott. Korábban megbeszéltük, hogy az Avatás után anyánknál találkozunk, így egyenesen odaindultam. Az asztal már terítve várt, körülötte ült a családom. Az ebédlőben sötét volt, biztos nekem készítettek meglepetést, gondoltam. – Aurel hangja elakadt. Szemmel láthatóan minden erejére szüksége volt, hogy folytathassa. Nagy levegőt vett, és tovább beszélt.

- Mi ez a nagy csend, mindenki? – nézett körbe Aurel. Az asztaltól Desharik állt fel vigyorogva.

- Kisöcsém, vártunk, vártunk, de aztán nélküled kezdtük el a lakomát. Hát illik ennyit késni a saját Avatási vacsorádról?

- Feltartottak – válaszolta nevetve Aurel. - Mi lesz, nem gyújtunk világot?

- Ha csak ez a kívánságod – Desharik egy mozdulatára kigyulladtak a gyertyák. Öccse csodálkozva nézett rá. – Hiszen te nem is tudsz varázsolni!

- Sok mindenre vagyok képes, amire idáig nem. Ha te azt tudnád... – Aurel belseje megfagyott. Már az előbb is érzett valami fájdalmasan ismerőst, valami gyötrelmesen fenyegetőt, de azt hitte, még a nádorral való találkozás miatt érzi. Körbenézett a még mindig néma és mozdulatlan családja tagjain. A gyertyafényben egyszerre meglátta... Vér, vér, vér...... Akárcsak Desharik arca, két keze, ruhája... Ekkor belévillant a kép: Altrik és Desharik egymáson, Altrik foga belekap bátyja torkába, a harapás, amit a gyermekkirálynak szánt, átváltoztató harapás...

Desharik a vámpírok tetemének gyűrűjében állt a nádor házában. Két kardjáról csöpögött a vér. Hirtelen szédülni kezdett, és elejtette fegyvereit. Furcsa suttogást hallott. Kezével lassan a nyakán lévő sebhez nyúlt, csodálkozva nézte az ujjaira kerülő vérét. Ránézett Altrikra, majd újra a kezére. Elkezdett nevetni, nevetett és nevetett, és a jól ismert öblös, vidám, hányaveti nevetése fokozatosan gonosz kuncogássá halkult.

Mielőtt Aurel gondolata végére jutott volna, az évek során belévert rutin előrántatta vele tőrét. Ez a mozdulat mentette meg az életét. Desharik harapása elérte ugyan a torkát, de nem ejtett rajta életveszélyes sebet. Bátyja rámeredt a gyomrából kiálló tőrre, mély hangon kuncogott egyet, majd kirántotta magából és öccsébe mellébe döfte.

- Ez a tiéd, neked jobban fekszik. Azt hiszem, még találkozunk, kisöcsém – és ezzel otthagyta.

- Nem tudom, miért nem fejezte be, amit elkezdett - folytatta tompán Aurel. - Nem tudom, ki talált rám. Talán anyám egyik szolgálója, talán valaki a rendházból. Napokig kómában feküdtem, és hetekig tartott, mire felépültem. A gyermekkirály Landrent lovaggá ütötte és neki adta a Kéttorony melletti régi kolostort. Megalapították a Tisztánlátók Rendjét. Bátyám harapása kishíjján engem is átfordított, de hála Lady Aerie visszaállító igéjének, ettől megmenekültem. Sőt, többé már nincs rám hatással a vámpírharapás, legalábbis nem csökkennek tőle a képességeim. Az élőhalott vadász összes erejével rendelkeztem már alig 20 évesen. Miután felépültem, elhagytam Királyvárost, és különböző küldetésekben próbáltam minél több tapasztalatot szerezni az élőhalottak ellen. Tudtam, bátyám előbb-utóbb újra felbukkan. Nem sokkal ezelőtt Sir Landren meghívott magához, hogy tovább fejleszthessem tudásom. Ekkor találkoztam Ederával. Tudjátok, a rendházban mi történt... A Desharikkal való macska-egér játékunk pedig azóta is tart. Fivérem nem csak egyszerű vámpírrá vált. Leleményességét immáron ellenünk használja. Mindent tud rólunk, hogyan gondolkozunk, hogyan harcolunk, hol vannak a rejtekeink. Legjobban pedig engem ismer. Bárki, aki velem tart, az ő célkeresztjébe kerül, akár velem marad később, akár nem. Mindent tudtok.

A bárd befejezte a számát és még meghajlással köszönte a tapsot, majd visszaült a helyére és nagyot kortyolt kupájából. Nővére nevetve mondott neki valamit. Ám a kalandozók néma csendben ültek. Senkinek sem akaródzott beszélnie. Nasta a másik asztalnál folyó kártyacsatát figyelte a vörös hajú kovács és segédei között, a többiek a tűz pattogását vagy Zafra vidám nevetését hallgatták, ahogy csaposát ugratta. A másik sarokban a köppenyesek még mindig a térképük felett ültek, őket is hidegen hagyta a korábbi zeneszó. Végül Edera törte meg a csendet.

- Aurel... Nem gondoltál még arra, hogy esetleg visszafordíthatnánk őt is? ... Desharikot? - Aurel csendben rázta a fejét.

– Ez már nem lehetséges. Desharik teljesen átváltozott, és minél több szörnyűséget követ el, annál inkább azzá válik. Mellesleg... még ha sikerülne is, biztos vagyok benne, hogy a fivérem nem lenne képes elviselni a lelkén mindazt, amit elkövetett. Ezt nem tehetem meg vele. Nem. Kérdezzük meg az orákulumtól, hogyan lehet visszahozni Vynonát, ennyi elég lesz. – A társaság halkan tovább beszélgetett.

Egyikőjük sem vette észre azt az árnyékot, ami az ablakon túlról figyelte és hallgatta őket. Desharik halványan elmosolyodott, bólintott, majd eltűnt az éjszakában.

Nem sokkal ezután csend borult az udvarházra. A kapukat bezárták a hazatérők után, a kalandozók lepihentek a másnapi kihívás előtt, a lovak álmosan dobogtak az istállóban. Csak a hold fénye világított sápadtan, mikor egy árnyék végigfutott az udvaron. Óvatosan körülnézett, majd megállt a bolt cirádás ajtaja előtt. Kesztyűs ujjak nyomták be az oroszlány sörényének tincseit. Az ajtó kinyílt, és halkan becsukódott az árnyék mögött. Az udvarra megint csend borult. Ám egyszerre velőtrázó üvöltés hallatszott ki a boltból. Reszkető kezek próbálták kinyitni az ajtót, rázták az ablakokat, majd fojtott hangú morgás, és egy újabb segítségkérő sikoly. Ezután csend lett.
Hirtelen mindenfelől lábdobogás hallatszott. Ajtók nyíltak ki, fegyverek zörrentek, fáklyák fénye lobbant. Az emberek a faragott ajtó felé rohantak.
- Mi történt?
- Valaki betört a boltomba – mondta mögöttük egy nyugodt hang. A fáklyák fényében Zafra lépett elő. Barátságos kék szeme most jóformán kifehéredett. – Nos, kinek hiányzik a társa?
A törpe harcos és az elf idegesen néztek körbe, de tömegből hamar előkerült a vörös ikerpár. Hajuk kócosan lógott, szemmel láthatóan a legmélyebb álmukból riadtak. A mágus tolvaj méltalankodva megszólalt:
- Nem őrültem meg. Felismerek egy familiárist! Különben is utálom a macskákat.
Zafra bólintott, majd a druidára nézett. Edera riadtan fordult körbe, még mindig Nastát keresve. Aurel és Alturiak is hiába emelték a fáklyáikat, és kutatták az arcokat a sötétben. A lány már kezdte minden reményét elveszíteni. Egyszercsak egy fekete árny ugrott le puhán eléjük a tetőről.
- Mi is teljes létszámban megvagyunk – mondta Nasta csendesen. Edera megtántorodott megkönnyebbülésében, Aurel karjába kapaszkodott, hogy visszanyerje lelki és fizikai egyensúlyát. A lovag megnyugtatva karolta át a vállát. Nasta folytatta. – Ám nem tudom, mi a helyzet csuklyás barátainkkal.
Zafra ekkor feléjük fordult. Ők csak ketten voltak, arcukon dermedt rettenet.
- Nem lehetne kihozni a társunkat? – nyögte ki egyikőjük.
- Ő már nem társ, csak vacsora – felelte hidegen Zafra. – Világosan figyelmeztettem mindenkit. Ti ketten pedig összeszeditek a holmitokat és most azonnal eltűntök innen.
- Ennek ezzel még nincs vége – szisszent egyikük.
- Ó dehogynem – lépett feléjük Aurel. – A tolvajnak mindenhol ugyanaz jár. Akárcsak a bűntársainak.
A másik kiköpött elé.
- Képmutató! Veled ki van?
- Nem ki van, hanem hol van? – Nasta nesztelenül kilépett az árnyékból a csuklyás háta mögül, egy mozdulattal megragadva azt és veséjének irányítva tőrét. – Semmi esetre sem odabent macskaeledelként. Jóval inkább idekint két másodpercre a életed végétől. - Társa sem tudott mozdulni, őt az időközben teljesen felébredt vörös hajú lány tartotta sakkban.
- Erre nincs szükség.  Mody, Stefan hozzátok a lovaikat. – mondta Zafra - Robin! – kiáltott fel. A kócos kamaszfiú vigyorogva dobálta le az emeletről a két csuklyás holmiját. Azok a rájuk irányított íjak és kardok tüskés körében gyorsan összekapkodták, amit tudtak, a segédek előhozták a lovaikat, majd csapos Tim segítő mozdulata miatt inkább kiestek, mint kiléptek a kapun, amit a kovács nagy csattanással zárt be utánuk. A társaság lassan szétoszlott.

Nasta odalépett a bolt udvarra nyíló ablakához és benézett rajta. Arca teljesen lefehéredett. A bájos krémszínű cica, akinek délután még a pocakját csiklandozta, épp zsákmánya hasában volt nyakig. Felemelte a fejét és a véres pofából hatalmas borostyánszínű szemek villantak rá. A bestia akkora volt, mint egy kifejlett hím oroszlán. Mellette egy óriási szürke árny kuporgott macska módra, és falatozott háttal az ablaknak. Farka időnként idegesen rándult. Nasta elfordult onnan, eltántorgott pár lépést, és egy bokor tövében elhányta magát. Rosszulléte csillapultával felemelte fejét. Egy bögre került látóterébe. Ránézett Ederára, elvette a bögrét és lehajtotta a hideg vizet.
- Megcsináltad volna? – kérdezte halkan a lány.
- Épp azon voltam, mikor észrevettem a másikat… hallgatnom kellett volna rád – nézett a lányra. – Hálás vagyok, hogy megtehetem azt, hogy ezt a hibát nem követem el újra.
- Én is örülök, hogy élsz – mondta mosolyogva a druida. – Gazdát vesztett familiáris, ráadásul egyszerre kettő… nem jó kombináció. Gyere, holnap korán indulunk. – Ezzel elindultak a szobáik felé. Nasta még megállt a kútnál, belekapaszkodott a kávába, mélyet sóhajtott, majd megmosta a hideg vízben az arcát. A druida megvárta és a vállát átkarolva támogatta fel a lépcsőn. Mikor minden elcsendesedett, Zafra lépett elő az árnyékból, és utánuk nézett.
- Ó, nem kicsikém, egyáltalán nincsenek gazda nélkül – mosolygott csendesen. – Pihenj csak. Minden erődre szükség lesz holnap.
Megfordult, benyitott az üzlet ajtaján. A két bestia békésen kurrogva dörgölőzött hozzá. A valahai tolvajból már csontok sem maradtak.
- Ejnye nagy mamlaszok, összevéreztek – nevetett Zafra. Megvakarta a krémsárga füle tövét, és a szürke előrenyújtott állát, majd barátságosan megráncigálta a farkukat.  – Vigyázzatok a házra, amíg odavagyok.
Beállt a pentagrammába, lehajtotta fejét, kezeit széttárta, ujjait kinyitotta. Hirtelen szél támadt, meglobogtatva ruháját, belefújt hajába. A pentagramma sarkaiból villám csapott Zafra ujjaiba. Felemelte fejét, szeme fehéren felizzott, majd egy villanás után eltűnt.